A Vasárnapi Újság cikke a szoborállítás kapcsán:
"RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS SZOBRA.
A mûvész szerencsés leleménynyel rögzítette bronzba a még ma is siratott királyfi alakját. Nincs benne semmi abból a reprezentatív pózból, a melybe az uralkodó családok tagjait szokták állítani. Egyszerû, könynyed mozdulattal áll a trónörökös a Városliget bokroktól szegélyezett tisztásán, meleg, puha vonalak foglalják össze férfias, erõteljes alakját,
s egyszerû vadászruhája, kényelmesen a vállára akasztott puskája, egyenes és mégis fesztelen tartása megérezteti velünk azt a nyugodt biztonságot, a melylyel az életnek ez a nagy mûvésze az emberek között mozgott.
Ez az a Rudolf trónörökös, a kit ismertünk s a kire fájdalmas érzéssel emlékszünk vissza ma, huszonegy évvel halála után is. Nagy dolgokat nem csinált, mert nem volt rá alkalma, a nemzet életébe nem nyúlt bele, mint ható tényezõ, csak készülõdött egykor betöltendõ nagy szerepére. ígéret volt csak, de olyan Ígéret, a melynek beváltásától új, jobb korszak
hasadását vártuk. A hogy köztünk mozgott, ünnepi alkalmakkor és vidám, mulatós társaságokban, a hogy dolgaink iránt érdeklõdött, a hogy megtalálta minden helyzetben azt a hangot, a melyen szólania, azt a mozdulatot, a melyet tennie kell: mindig azt a tudatot tudta maga körûi elterjeszteni, hogy ez a királyfi olyan férfiú, a ki ura tud lenni minden helyzetnek, meg tudja oldani a legnehezebb feladatokat. Egyhangúlag, vita és ellenmondás nélkül kelt személye körûl az a közvélemény, hogy arra született, hogy Európa legtüskésebb trónját az emberiség és a nemzetek javára töltse be. Magyarország és Ausztria uralkodójának lenni alighanem a legtöbb tapintatot és bölcseséget kívánó probléma, a melyet
az európai politika ismer s nem lehet nagyobb dicséret, mint az, hogy Rudolf trónörököst mindenki egyenesen ennek a problémának megoldására termettnek tartotta. Tanultsága, a mely nem az ismeretek egymásra halmozott tömegével dicsekedett, hanem a szükséges és fontos ismereteken való szinte vérré vált uralkodásban nyilvánult, okossága, melylyel minden dolognak a mélyébe tudott látni, érdeklõdése az intellektuális élet jelenségei iránt, a melyben nem volt semmi a dicsekvõ dilettantizmusból, mert megvolt benne a mûveltség magaslatain álló lélek magától-értetõdése, a melylyel a mûvelõdés jelenségeit tekinti, — tapintata, a mely minden környezettel szemben keresés és tettetés nélkül megtaláltatta
vele azt a magatartást, a melylyel legjobban nyerheti meg a lelkeket s mindenekfelett az a lényébõl kisugárzó jóakarat, a melyet meg kellett érezni mindenkinek, a ki csak messzirõl is nézte szereplését, — mindé tulajdonságai egy jövendõ nagy uralkodó körvonalait s egy jövendõ nagy korszak perspektíváit rajzolták reménykedõ szemeink elé.
Az a sokféle és elágazó érdekû és törekvésû nép, a mely a Habsburgok birodalmaiban egyesül, mind bizalommal tekintett reá, de sehol sem figyelték akkora hittel és sehol sem adtak neki a bizalomból akkora elõleget, mint nálunk, Magyarországon. A nép eredendõ ösztöne megsejtette benne azt az uralkodót, a ki végre, századok óta elõször tudja majd összedobbantani a magyar nemzet s a magyar király szivét. Annyi megértést, rokonszenvet és jóakaratot láttunk benne dolgaink iránt, hogy lehetetlen volt azt nem hinni, hogy olyan viszony lesz közte ós köztünk, a milyen talán Mátyás király óta nem volt. Szeretettel figyeltük, a merre járt s a mit tett; még mulatozásai is fokozták népszerûségét, mert az elfojtott
tetterõ kitöréseit láttuk benne. Megvolt az a ritka és uralkodónál rendkívül becses tulajdonsága, hogy a merev reprezentatív formák között is láttatni tudta az embert s a leggyöngyözõbb mulatozásban is a királyfit. A trónörökösök
nyilvános szereplése rendszerint a reprezentálásban szokott kimerülni, õ ezt a reprezentálást elõkelõen, tapintatosan, állásához méltón tudta elvégezni, a nélkül, hogy belemerevedett volna az etikett-chablonokba; az egyéniségébõl kiáradó közvetlenség még az udvari szabályokba is tudott valami életet és frisseséget önteni. Nem érzett rajta az a feszesség,
melyet a katonai nevelés szokott ráerõltetni az uralkodóházak sarjaira; mintha érezte volna, hogy nincs szüksége a katonai rideg föllépésre, a. nélkül is meg tudja õrizni rangja tekintélyét. Csak a gyönge egyéniségek kénytelenek elbújni a hagyományos formák vértezetébe, az erõseknek erre a védelemre nincs szükségük, mert érzik és éreztetni tudják, hogy
a születés véletlensége összetalálkozott a rátermettség szükségszerûségével, hogy nemcsak azért királyok, mert királyok sarjadékául születtek, hanem valóban királynak születtek. Micsoda találkozása lett volna az elméknek és érzéseknek, ha õ csakugyan a trónra juthatott volna! Milyen kedvvel és bizalommal dolgozott volna vele együtt a nemzet a maga jövõjén, milyen bõ és termékeny áldás fakadt volna ebbõl a lelki egyesülésbõl! A rettenetes végzet elfojtotta mindig azt a sok csirát, a mely Eudolf trónörökös lába nyomán fejledezni kezdett. A nagyszerû eposzból szomorú legenda lett, a mely még ma is belenyilal szivünkbe, ha rágondolunk. Hogy ez a fájdalom mennyire mélyen behatolt még a föld népébe is, mutatja az, hogy hatása alatt fölébredt népünk naiv mûvészi ösztöne és mondákba foglalta az oly borzalmas körülmények közt elhunyt királyfi alakját.
A városligeti szobor õszinte és egyetemes nemzeti érzést jelképez, a konvencziók hazugságaitól mentes igazságot. Ezért kedves lesz mindnyájunknak, ha nem tudunk is fájdalmas érzés nélkül rátekinteni."
Forrás: Vasárnapi Újság 1908.42.sz. 842.p.
