Ezúton szeretnék köszönetet mondani azoknak a szerzõknek, fordítóknak (elsõsorban Brigitte Hamann történésznek, valamint a Josef Cachée - Gabriele Praschl-Bichler szerzõpárnak, illetve Kajtár Mária, Valk Dóra fordítóknak, és számos más alkotónak), akik könyveikkel, munkájukkal, kutatásukkal hozzásegítettek, hogy a monodrámát megírjam. Külön köszönet illeti Tandori Dezsõt, aki hozzájárult, hogy az általa fordított Erzsébet királyné- és Heine-versekbõl idézzek.

HELYSZÍN:
Erzsébet császárné hálószobája a Hotel Beau Rivage nevû genfi szállodában.
Nagy ágy a nézõtérrel szemben. Az ágy két oldalán egy-egy éjjeliszekrény. Mindkét szekrényen oda illõ, egyforma éjjeli lámpa. Az egyik szekrénykén az átlagosnál nagyobb keretes kép Mária Valériáról. A másik éjjeliszekrényen Ferenc József fotója.
Öltözõasztalka ülõkével és tükörrel a színpad egyik oldalán. Az asztalról lelóg egy újság: Journal de Genève.Kényelmes karosszék, mint egy trón, elöl. A karosszék mellett elérhetõ távolságban kis asztal, azon keretes kép Rudolfról, és egy tálcán vizes kancsó a hotel feliratával, meg egy pohár.
Az ágy közelében nyújtó: ahhoz hasonló, amilyen a Burgban, a császárné szobájában is található. A nyújtó mellett régi állómérleg.
A padlón szõnyegek.
Imazsámoly, a könyöklõn kereszt.
Az ágy mögötti falon hatalmas falikárpit: annak a genfi tóparti promenádnak a festménye az öntött vaskorláttal, a tóval és a kikötõben várakozó hajóval, ahol a merényletet a császárné ellen elkövették.
A kárpit mellett oldalt nagy ingaóra doboza látszik. Elég hangosan tizenkettõt üt.
Kintrõl is behallatszik a harangszó.
Genf, 1898. szeptember 10. 12 óra

Kihúz egy fiókot. Kivesz egy csatos könyvet. A naplója. Leül az öltözõ asztalka melletti székre.

Lassan felemeli a fejét. A tükörben hosszan vizsgálja az arcát és fel-felnyög.
Ki vagy te? Ki vagy? öregasszony? Hogy nézel ki? /monoton hangon mondja, énekeli./Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul, / mosolygunk, mi több, nevetünk! / nem árulkodik a titokról keserû ráncunk, tört szemünk. Miért nem tudtam én ilyen verset írni? Mi volt a titkod édes Henrikem?

(A naplót felveszi, forgatja.) Az a baj. Nehéz a lelkünket kitárni, az a baj. Még magunk elõtt is nehéz. Másnak?! Szinte lehetetlen. Legrejtettebb titkainkról vallani. A fájdalmainkról beszélni. Lehet, hogy meghallgatni még nehezebb? Aki meghallgat, tükörbe néz. A tükör a másik ember. A mi tükrünk a másik ember. Én a saját magam tükre akartam lenni mindig.
(Nézi az arcát a tükörben. Hirtelen megjátszott meghökkenéssel.) Ez nem is az én arcom. „Hohó, madame! Ki maga? Hogy kerül ide? Csak nem akar megölni? Ah! Gyilkos! Gyilkos! Takarodjon a szobámból vagy hívom a személyzetet! Segítség!

(Nézegeti az arcát.) De hiszen ez csak egy álarc, te kis butus! Hát persze!
A farsangnak vége, Sisi! Vedd le a maszkot! Maszkról a maszkot. Szakítsd le! Tépd le!... Nem, nem! Ez nem álarc, barátom… Nem álarc!
Te bolond! Szeretnéd visszakapni a régi szép pofikádat, mi?
Hol vagy tündérkirálynõ? Titánia! Hol vagy, Sisi?
Ugye, ugye, fenséges asszony! Hányszor megmondtam? Idõben kell meghalni! Idõben kellett volna… Te gyáva! Rudolf bezzeg! Õ megtette!... Nézz rám, kisfiam! Nézz anyádra! Nézd, mivé lettem? Megérdemlem! Mindent megérdemlünk, ami az életben velünk történik … „És ami megtörtént, azt meg nem történté tenni lehetetlen.” Ugye, Mesterem? Te tudtad…
„A hajad olyan fekete, a ruhád oly fehér: az ifjúság ígérete az élettel felér. Ó, csal az ember élete! ki tudja, mi nem ér? Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér…”4
A hajam? Amíg van festék? Soha!