A Hotel Beau Rivage mindmáig Genf egyik legjobb szállodája. A Quai du Mont Blanc rakparton áll, ablakaiból és erkélyeirõl csodálatos kilátás nyílik a tóra, s Európa legmagasabb hegycsúcsának szikrázó tömbjére is. Mai tulajdonosa természetesen az 1898. szeptember tizedikén történteket csak elbeszélésbõl ismeri. A nagyanyja, Madame Mayer, a szálloda tiszteletre méltó igazgatónõje azonban szemtanúja volt az eseménynek.
Tizenhárom perccel múlt el dél, amikor a szálloda halljából két elõkelõ hölgy lépett ki, egyikük fekete ruhában. A portás, Monsieur Adolphe levette aranysujtásos sapkáját, és mélyen meghajolt.
A hölgyek sietve lépkednek a gyalogjárón, majd át az utcán a rakpart felé, a kikötõ mólójánál már ott áll az indulásra kész hajó. A portás ugyan utánuk bámul, de nem vet ügyet egy zömök termetû, kopott ruhás, nagy fekete bajuszú fiatal férfira. Az ismeretlen mind közelebb ér a hölgyekhez, majd hirtelen nekilódul, és beleütközik az egyikbe. Egy pillanatra megtorpan, aztán futásnak ered, és eltûnik a sarkon.
A fekete ruhás hölgy elesett, társnõje igyekszik felsegíteni, valaki odaugrik, s a túlsó oldalról támogatja, Monsieur Adolphe szintén odaszalad, hogy segítsen. A sápadt hölgy támolyog, biztosan megijedt, de a kísérõnõjének azt suttogja, nem történt semmi, minden rendben van, fõ, hogy ez a kellemetlen eset ne keltsen fölösleges feltûnést.
- Sejtelmem sincs, mit akarhatott - teszi még hozzá halkan, és megigazítja a köpenyét.
Monsieur Adolphe készségesen segít leporolni a fekete ruhát. Azt ajánlja, térjenek vissza a szállodába a hölgyek, ott rendesen lekefélhetné madame ruháját, meg aztán madame-nak pihennie is kellene, hiszen az a durva fickó a kövezetre döntötte, bizonyára meg is sérült közben. Ám a feketébe öltözött hölgy a fejét rázza, inkább még biztatja is a társnõjét, hogy siessenek, a hajó mindjárt elszakad a parttól.
A két hölgy harminckét perccel dél után haladt át a hajóhídon, három perccel késõbb megszólalt a hajókürt, a matrózok eloldották a sodronykötelet, s a kormányos a tó felé fordította a hajó orrát. Mindkét nõ állva maradt a korlátnál, de a fekete ruhás falfehér, egyszerre nem bír lélegzetet venni, karikák táncolnak a szeme elõtt, rogyadozik, megkapaszkodik a társnõje karjában.
- Szeretnék leülni - mondja halkan.
A fiatalabbik meg van rettenve. Átkarolja társnõjét, és odasúgja neki:
- Megyek megmondom a kapitánynak, hogy kik vagyunk.
- Semmi esetre sem. Csak pihenni akarok !
Ülnek egymás mellett a padon, a fiatalabb nõ aggódva gyámolítja az idõsebbet, de az már ismét alig bír lélegzetet venni, mellére szorítja a tenyerét, és felsóhajt:
- Ez, ez fáj itt !
Alighogy ezt kimondja, feje a melléré hanyatlik.
- Segítség ! Segítség ! - kiált a társnõje.
Roux kapitány odasiet, nézi a fekete ruhás hölgyet. Sápadtan fekszik, lehunyt szemmel, semmi életjelt nem ad.
- Legjobb volna talán visszafordulni, és partra tenni madame-ot. Azt hiszem, orvosi segítségre lenne szüksége - véli a kapitány.
- Nincs a hajón orvos ? - kérdi a fiatalabb hölgy.
- Van, kérem, a tisztelt utasok között orvos? - kiáltja fennhangon á kapitány.
Semmi válasz. Mindössze egy asszony jelentkezett. Azt mondta, a neve Dardallné, azelõtt ápolónõ volt, szívesen segít, és mindjárt javasolja is, hogy oldják ki a beteg fûzõjét.
Aztán már gyorsan követik egymást az események. A két nõ bontani kezdi a fûzõt, pár csöpp éter egy kockacukorra, és a fekete ruhás hölgy magához tér önkívületébõl, kinyitja a szemét, körülnéz, sõt egy kissé fel is emelkedik, láthatólag szeretne felülni, a két nõ készséggel segít neki. Még biztosítja õket, hogy már egész jól van, mélyet lélegzik, aztán hirtelen újra visszahanyatlik, és ájultan zuhan társnõje ölébe. Az egykori ápolónõ ez alatt kioldotta az egész fûzõt, a fehérnemûn piros folt. A fiatalabb hölgy, Sztáray grófnõ nem bírja tovább, felsikolt:
- Az istenért, vér ! Megölte ! Megölte az osztrák császárnét ! - Azzal elájul.
Az udvarhölgy, Sztáray grófnõ elárulta a szomorú császárné, ausztriai Erzsébet inkognitóját, az utasok összefutottak, Roux kapitány megfordíttatta a hajót, s nemsokára kikötöttek a Quai du Mont Blanc mólóján. Véletlenül éppen abban a pillanatban, amikor a Beau Rivage-szállóba érkezett Virieux genfi rendõrfõnök, hogy meggyõzõdjön róla, vajon az álnéven utazó osztrák császárné rendben távozott-e. Az Erzsébet biztonságáért felelõs rendõrtisztnek rémülten kellett látnia, mint hozzák le a hajóról a császárnét két fedélközi fekvõszékbõl hevenyészett hordágyon, nyomában a botladozó Sztáray grófnõvel, aki fejvesztetten, szüntelenül segítségért kiáltozik.
A genfi kereskedelmi kamara tagja, Jacques Teisset egyike volt azoknak, akik a sebesültet az ágyra fektették. Már a két hölgy érkezte elõtt a hajón tartózkodott, a fedélzeten ült, s a rakpartot figyelte, látta a támadót s a tragédia további lefolyását, az õ karjában lehelt utolsót Erzsébet császárné. Ugyancsak õ volt az, aki késõbb a bíróság elõtt kijelentette, hogy sokáig nem sikerült orvost keríteni, aki a sebesültön segített volna.
Talán csak tíz perc elteltével érkezett a császárné szobájába doktor Golay, akit Monsieur Teisset jól ismert. Az orvos elõször elmondatta a szemtanúkkal, mi történt, majd megpróbálta szondával megvizsgálni a sebet, próbálkozása azonban sikertelen maradt. Mikor a támadás történt, a császárné mellkasa fûzõbe volt szorítva. Késõbb, amikor a fûzõzsinórokat kioldották, a bõrön levõ nyílás eltolódott, nem volt már a belsõ seb fölött, doktor Golay tehát nem boldogult a szondájával.
Kis idõ múlva kisírtan, zokogva bement a szobába Sztáray grófnõ, és megkérdezte:
- Doktor úr, van még remény ?
- Sajnálom, madame - felelte az orvos -, a felséges asszony állapota válságos.
De még nem adták fel a harcot. Mayerné asszony, a Beau Rivage szálloda tulajdonosnõje meg egy angol lady a szomszéd szobából, segítettek doktor Golay-nak, aki mégiscsak megkísérelte a haldokló megmentését. Mivel félt a sebesült megmozdításától, s a császárné fehérnemûjének hátul volt a gombolása, az asszonyok szétvágták Erzsébet ingét, hogy doktor Golay tüzetesen megvizsgálja. De már csak a halált állapíthatta meg.
Az osztrák császárné és magyar királyné tizennégy óra negyven perckor meghalt.
Erzsébet Ferenc József császárral való házassága nem volt boldog, pedig tizenhat éves korában szerelembõl ment hozzá a huszonnégy éves, zárkózott természetû uralkodóhoz. Sissy gondtalan, vidám, játékos kedvû lány volt, amikor azonban a császár menyasszonya s rövidesen utána császárné lett, az avult spanyol udvari etikett értelmetlen szabályai és tilalmai szegték szárnyát. Ferenc Józseffel való együttélésükre kezdettõl fogva rányomta bélyegét az anyacsászárné, Zsófia hajthatatlan magatartása. A Habsburg-udvarban övé volt a döntõ szó. Még Erzsébet gyermekei dolgában is õ rendelkezett, megszabta nevelésük módját, s anyjuknak lehetetlenné tette a velük való érintkezést. Anyós és meny között ellentétek támadtak, s ez az ellentét, késõbb éles viszállyá fajult. Erzsébet császárné úgy véli, az okosabb enged, eltávozik Bécsbõl, s csak akkor tartózkodik Schönbrunnban, ha feltétlenül szükséges.
Mondják, hogy a vidám hercegnõbõl azért lett szomorú császárné, mert könyörtelen volt hozzá az élet. Elõbb meghal a lánya, Zsófia, s elidegenedik tõle Ferenc József, akinek a császárné maga közvetít barátnõt Schratt Katalin bécsi színésznõ személyében, majd Erzsébet egyetlen fia, Rudolf trónörökös ér tragikus véget. Rudolfot a mayerlingi vadászkastélyban halva találják az ifjú Vetsera bárónõ holtteste mellett, akit a trónörökös agyonlõtt, mielõtt önkezével véget vetett a maga életének. A császárné elveszített mindent, és nem sokkal azután, amikor bizonyos panaszai támadtak, s álnéven nõorvoshoz fordult, meg kellett tudnia, hogy a férje veszedelmes nemi betegséggel fertõzte meg, tehát nemcsak Schratt Katalin színésznõvel tart fenn kapcsolatot, hanem mással is megcsalja.
Erzsébet elutazik, s igyekszik a maga életét élni, minél távolabb a Bécs melletti Schönbrunntól. Beutazza a világot, Korfu szigetén költséges nyári székhely építtetésébe fog, egyik kastélyból a másikba költözik, Mrs. Nicholsson néven kölcsönvett jachton még az óceánon is átkel, hegyeket mászik fiatal fiúk kíséretében, akik görög klasszikusokat olvasnak fel neki. Aztán megállapítja, hogy vérszegény, s elindul utolsó útjára Svájcba.
Pregnyben Rothschild bárónõ vendége, néhány napig a caux-i Hotel Grandban idõzik, végül különlegesen jó hangulatban elindul Genfbe, és mint von Hohenembs grófnõ megszáll a fényûzõ Beau Rivage Szállodában, a Genfi-tó partján. Mindazok szerint, akik ezekben a napokban találkoztak vele, Erzsébet szokatlanul kiegyensúlyozott, elégedett, sõt talán boldog is volt. Hatvankét éves, de még mindig karcsú, szép, gyönyörû sötét haja van.
Most azonban már halott.
Ferenc József császár kicsi dolgozószobájában, mint rendesen, államügyek intézésével foglalkozik. Tizenhat óra harminckor Paar gróf fõadjutáns sürgõs kihallgatást kér, az imént kapott távirati jelentést Genfbõl, hogy a császárnét egy ismeretlen merénylõ súlyosan megsebesítette. Ferenc József elrendeli, hogy azonnal lépjenek összeköttetésbe a genfi szállodával, de még mielõtt a szárnysegéd elhagyná a helyiséget, újabb távirat érkezik, Erzsébet királyné meghalt.
A svájci hatóságok kikérik Ferenc József császár távirati engedélyét a törvényszéki boncoláshoz. Négy órával Erzsébet császárné halála után Reverdin, Gosse és Mégévaud orvosok személyében bírósági szakértõk jelentek meg a Beau Rivage Szállodában, a helybeli kórház egészségügyi nõvére levetkõztette a halottat, s az orvosok hivatalosan megvizsgálták. Két nappal ezután megejtették a boncolást, és tizennégy centiméternyire a bal kulcscsont alatt, négy centiméterrel a mellbimbó fölött háromszög alakú szúrt sebet találtak. Megnyitották a mellkast, és kioperálták a szívet. A gyilkos eszköz - még mindig nem volt világos, hogy miféle nyolcvanöt milliméter mély sebet ejtett, áttörte a negyedik bordát, és behatolt a bal szívkamrába. A seb olyan szûk volt, hogy a vér csak nagyon lassan szivároghatott át a szívkamrából a szívburoküregbe. Ezért nem állt be azonnal a halál, ezért bírt a császárné nem sejtett halálos sebe ellenére még százhúsz lépést megtenni a hajó fedélzetéig.
