Forrás:
Kalandozók külsõ és belsõ utazások térben is idõben blog
RUDOLF (trónörökös fõherceg): Tizenöt nap a Dunán
A tragikus sorsú Rudolf fõherceg (1858-1889), Sissi királyné egyetlen fia, a Habsburg-ház nagy reménysége (aki végül, szerencsétlenül végzõdött szerelmi kalandjából a halálba menekült) nem csupán regényes életû arisztokrata, hanem korának neves ornitológusa is, a jeles természettudós, Brehm jó barátja. Január 29-i bejegyzésünkben közreadtuk Brehm útirajzát arról az 1878-as csoportos vadászatról, amelyre a herceg hívta meg tudós barátait. Ugyanarról a kalandról a trónörökös annak idején részletes, hangulatos könyvet írt, amely napokra osztva számolt be a dunai hajókázás és vadászat minden apró eseményérõl, az úton látottakról. A magyarul is megjelent hercegi útirajzból itt a nyolcadik nap kalandjait ismertetjük.
Sasvadászaton az 1878-as dunai expedíción
NYOLCZADIK NAP
Már az elsõ reggeli órákban kün voltunk szobáinkból és rövid reggeli után siettünk ki a hajóból is.
A kapitány már tegnap este, még a mi visszatérésünk elõtt ott hagyta volt a kikötõ hídját, a hol más hajóknak útjokban állott, s egy kissé fölfelé hajtott, jóval a falun innen vetve ki vasmacskáját. Ez reánk nézve is kellemesebb volt, mert lakásunk környezete sokkal nyugalmasabbá vált s az emberek is kevésbbé látogatták. Hogy a közlekedés a gõzös és a part között kényelmes legyen, deszkából vertek hidat. Legközelebbi szomszédságunk egy rét volt, a melytõl még egy darabon ösvényen kellett mennünk a falu végsõ házai mellett haladó szekér-útig, a hol mostantól fogva a kocsik mindig vártak bennünket.
E napon nem egyszerre indultunk el; mindenki úgy rendelkezett, a hogy akart. A vadászat nemes mûveletében sógrom és én voltunk a legbuzgóbbak a társaságban; együtt, nagyon is korán mentünk el a hajóról s a parton járkáltunk, minthogy a szekerek, a vasárnapot meg az ünnepet hozván fel okul, elkéstek. A nap gyönyörû volt, bár már korán nagy hõség uralkodott s némi aggodalommal gondoltunk a kínos déli órákra.
Brehm és Homeyer szintén külön akartak ma menni s más-más irányba kutatni. Brehm tegnap gyakorlott szemével egy erdõs halom tetején, jó távol, valami festõi szép sziklacsoportot vett észre, a melyen ebéd után számos keselyû és sas sütkérezett s tollászkodott. Chotek grófot arra kérte, hogy oda mehessen, ott majd gályákból búvóhelyet készíthessen s a ragadozóknak prédául egy gödölyét kitehessen. E vállalatához nagy reményeket kötött s mi is mind kíváncsiak voltunk, fog-e neki sikerülni.
Homeyer e napot teljesen az apró madaraknak s egyszersmind egy kis pihenésnek is akarta szentelni. Az volt a terve, hogy a gõzös közelében a szõlõhegyeket s a környéki elõhegyeket járja be.
Bombelles megint az õ «keselyû-fészkéhez» akart menni, hogy még egyszer szerencsét próbáljon. Sógrom és én egy-egy parasztszekeren elemtén egy irányban, egymás után mentünk. Kezdetben a folyó ellenében, az úgy nevezett országúton haladtunk, mely legfeljebb rosszul kavicsolt, döczögõs falusi útnak vált be. A Duna jobb partján, tõlünk jobbra, a hegylejtõ egyes rétekben ereszkedett alá a folyó felé, balra pedig hegyek emelkedtek, szõlõkkel s egyes gyönyörûen virító gyümölcsfákkal ékesítve. Az út mellékén sok zöldikét, sordélyt, barázdabillegtetõt, rõthátú gébicset, különféle fülemülét, a réten zöld harkályt s nyaktekercset láttam.
Jó félórát menve, egy faluba értünk. Balra mély, erdõtlen hegyoldalaktól határolt s a hegyek közé vezetõ völgy látszott. Itt elváltunk. Sógrom egy darabon még tovább ment, hogy a legközelebbi másik völgybe jusson, én pedig a falun keresztül sebesen rohanó hegyi patak mentén a Fruska-Gorának tartottam.
Szõlõhegyek, rétek, egyes kisebb sziklacsoportok s meredek agyagpartok alkotta gyönyörû vidéken, melyet mindenféle gyümölcsfák, köztök mandolafák is ékesítettek, rendkívül rossz út vezetett az erdõ felé. Megint mintegy fél óráig döczögve, végre túlvoltam a kopasz elõhegyeken s a hegyek belsejébe jutottam.
Eleintén erdõk határolta s rétek díszítette völgyben egyenes irányban haladtam, azután jobbra fordultam s itt a tegnap leírt úthoz hasonló, meredek hegyi szakasz kezdõdött. A hegyoldalak egy kis fél óra multán még a szlavóniai lovaknak is nagyon meredekek voltak; az istenadták mind jobban és jobban ziháltak s minduntalan meg-megálltak. Mennél göcsörtösebb volt az út, annál jobban recsegett a szekér minden ízében s végre egyes részei a szó teljes értelmében szertehullottak. Várakozni, míg a szekeret újra rendbe hozzák s eltörött részeit, miként az e vidéken már rendes dolog, madzaggal összetoldozzák, igen unalmas lett volna s egy percznyi idõt sem akarván veszíteni, elhatároztam, hogy a többi utat vadászlegényemmel s az ottani igen ügyes erdésszel gyalog teszem meg.
Elkezdtünk szaporán gyalogolni. Harmadfél óra alatt tettünk meg olyan utat, a melyet az erdész három órányira becsült. A sasfészekre való gondolás, mely reám ott várakozott, meggyorsította lépteimet és sebesen kapaszkodtunk fel a meredek lejtõkön. Az út gyönyörû szép volt: bükkesen vezetett át, melyet pompás aljanövényzet s hellyel-közzel hatalmas száraz ágakkal ékeskedõ vén tölgyek díszítettek. Vizenyõs, a Bécsi-Erdõ magasabb helyeire, sõt Alpeseink egyes részleteire emlékeztetõ réteken, sebes hegyi patakokon, szûk erdei völgyeken haladtunk le s fel, gyorsan elõre. Csak itt-ott esett szabad kilátásunk; ilyenkor láttuk, milyen gyönyörûen terülnek lábaink alatt az erdõs hegyek. Ornithológiai szempontból, bármennyire szorgalmasan tekintgettem is jobbra, balra, semmi érdekeset sem láttam. A völgy aljában sárga rigók, kukókák, egyes büdös bankák, feljebb csak erdei pintyõkék, sármányok és a legközönségesebb éneklõk élénkítették az erdõt. Egy tölgyfáról egy vörös kánya szállt föl mellettem s egyes kisebb sólymok keringtek a levegõben. Úgy látszik, hogy a sasok és keselyûk a reggeli órákban távolabb vidékekre mentek prédát kaparítani, mert, csodálkozásomra, egyetlen egyet sem láttam.
Tengelic és csíz. Rudolf trónörökös festménye
Végre világosság csillámlott át a fák között; közeledtünk a hegy gerinezéhez. Fölérve rá, az erdész meg-|egyezte, hogy a Fruska-Gora legmagasabb vízválasztóján vagyunk. A nagy hegyláncz egész gennezén, mely közel egyforma magasságban halad, széles, Eugéx her-czeg útjának nevezett út vezet végig. Azt mondják, hogy a török háborúk hõse ezt az utat használta, mikor csapataival Karloviczba vonult.
Az út lágy sarában két farkas friss nyomát vettem észre. A farkasok legfeljebb két-három órával mehettek arra hamarább mint mi; nyomaik egymás mellett ugyankülön készült kunyhóba, a melynek nagyon is mesterkélt volta a sast valószínûleg elriasztotta.
Fél óra múlva mind a két sas megjött s aggodalmasan víjjogva keringett körültem; észrevettek. Maradni és várni akartam, hogy talán lecsillapodnak, hanem sokkal félénkebbeknek mutatkoztak, hogysem remélni mertem volna, hogy jó puskalövésnyire közelednek felém. Egyikökön világosan láttam a parlagi sas tipusát és így megtudtam, hogy mindazok a sasok, a melyeket az erdészek e vidéken arany-sasnak neveznek, nem az Aquila chrysaetos, hanem az itt meglehetõs gyakori Aquila imperialis fajhoz tartoznak.
Ez volt az elsõ alkalom, hogy e délvidéki s a nagy sasok között egyszersmind határozottan a legszebb sas fészkéhez jutottam, azért nagy búbánattal váltam el tõle, midõn meggyõzõdtem, hogy minden fáradság hiába való.
Felmentem megint a lejtõn a hegygerinczre.
E közben megjöttek a szekerek is. A kocsisok kijavítgatták, a mi szekerökben kár esett; felültünk rajok s újra megpróbáltuk a gyatra úton a meredek lejtõre felmászni. Körülbelül egy óra hosszáig szekerkéztünk keresztül-kasul a gerinczen, gyönyörû erdõs hegytetõkön, midõn az erdész megállította a szekereket. Megint szálas nagy bükkerdõbe mentem be. Egyenes ösvény vezetett a nedves, fûvel dúsan benõtt erdõbe, melyet óriás bükkek és tölgyek alkottak, s közben-közben galagonya-bokrok díszítettek. Apró patakok és csermelyek vígan csörgedeztek a kövek között, a völgynek tartva lefelé; a fák között keskeny résen át láttuk a magyar alföldet s alattunk egy mély erdõs völgyet.
Óriás bükkfa tetején volt egy réti sas fészke, az elsõ, a melyet e hegységben magam láttam. A Fruska-Gorában is ritkaság, hogy a réti sas a Duna szigetségét elhagyva, a hegyek közé vonul. Mi jutott eszébe ennek a két-három párnak, a melyet a Fruska-Gorában magam és társaim fészken találtunk, hogy a gyönyörû berkeket elhagyja és a folyó környékérõl, az õ vadászterületökrõl elköltözzék, nem birom felfogni. A Duna és berkei mindennel ellátják a réti sast, a mire csak szüksége van, sõt még a hegyekben fészkelõ sasok is a folyó vidékét keresik fel, valahányszor fiaiknak kell eledelt szerezniök.
A sast nem találtam otthon; de, sajnálatomra, megjött, mielõtt jól elrejtõzhettem volna s ott keringett aggodalmasan víjjogva a környéken. A búvóhely, melyet az erdész készített számomra, sörétlövésre egy kicsit messze volt a fészektõl, azért felkértem az erdészt, hogy maradjon õ ott, magam pedig egészen a fészek alá mentem; minthogy pedig sem fák, sem bokrok el nem födtek, két nagy kõtuskó közé feküdtem és földszínû tiroli esõköpönyegemmel takarództam be.
Mintegy fél óra multán, a mely idõ alatt hanyatt feküdtem a földön, eljött a tojó, rendkívül fejlett, világos színezetû vén példány. Erõs szárnyverése fejem fölött figyelmeztetett megérkezésére; csakhogy olyan hirtelen tûnt el fészkében, hogy biztos lövést lehetetlen volt rámérnem. Az intésemre hozzám sietõ erdész megkopogtatta néhányszor a fa derekát s a madár kirepült ugyan, de nem felém, hanem épen ellenkezõ irányban a hegy lejtõje felé. Biztos lövésben a sûrû ágak akadályoztak; azonkívül az a bajom is esett, hogy fegyverem a köpönyegembe koczolódott s egyik csöve elsült, mielõtt még czéloztam volna; a másik csõbõl pedig már nagy távolságra lõttem utána.
A lövések zajára elõjött a hím is és párjával együtt hangosan kiabálva keringett a fejem fölött. Ezt a baljóslatú kiabálást már jól ismertem a múlt napokból; a réti sas éles, tiszta víjjogása a vadászra nézve mindig kedvezõtlen jel. — A sasokhoz szegõdött egy vörös kánya is s fölöttök mutogatta repülésben való mûvészetét.
Mikor láttam, hogy minden reménynek vége, elszomorodva hagytam ott a helyet. A szekerek felé menve, útközben két kisebb fészekre bukkantunk. Mind a kettõben vörös kánya lakik — úgy mond az erdész; õ maga látta néhányszor, hogy ezek ültek a fészken, s külsejûkrõl ítélve, csakugyan mind a kettõ kányafészeknek látszott. A laza, gyenge építménybõl egészen biztosra fogtam magam is, hogy ezek csak a vörös kánya fészkei lehetnek.
Az egyik fészek üres volt; valószínû, hogy gazdáját a réti sasra tett lövések zavarták ki, minthogy a nagy sasfészektõl csak néhány fa választotta el. A másik fészek gazdáját sem birtuk kiriasztani, pedig ismételve megkopogtatták a fa derekát, a mely ágain viselte. Az erdész azt tanácsolta, hogy menjünk innen s keressük fel egy barátkeselyû fészkét. Mintha valami jó szellem sugallta volna, a fészekbe lõttem és ime, egerész-ölyv nagyságú ragadozó madár repült ki belõle, súlyosan megsebezve. Alig dördült el a puskám, az erdész már felém kiáltott, hogy «hiszen ez nem a kánya, a mely mindig itt volt!» Magam is láttam tiszta fehér mellét és világos barna hátát. Gyorsan rálõttem másodszor is, és a madár oldalra kanyarodva, a földre hanyatlott. Odasiettem s néhány lépésnyire egy gyönyörû színezetû törpe sas hímet találtam a sûrû bokrok között. Nagyon megörültem neki, mert ezen a vidéken sokkal nehezebb egyetlen törpe sast is elejteni, mint akár egész sereg réti sast.
Ez a rendkívül ritka, szép színezetû csinos kis sas már régen érdekelt s nagyon csodálkoztam, hogy e madarat már másod ízben sikerült a vörös kánya lakott fészkén felfedeznem: elsõ ízben bükkfán a Bécsi-Erdõben, Weidlingau közelében s másod ízben most, ugyanolyan fán, ugyanolyan fészekben a Fruska-Gora hegységében. Örvendtem, hogy e zsákmányt HoiviEYER-nek, a ki e sasfajt a fészkén még soha sem figyelte meg, sõt hûlt tetemét sem látta, megmutathatom és észleletemet vele közölhetem ; neki nagyon szívén feküdt, hogy ilyen zsákmányra szert tegyünk.
Most siettem tovább a szekérhez, hogy folytassuk utunkat. Utunk meredek lejtõkön, árnyékos tetõkön át vezetett le s fel; félóra multán ritkás tölgyerdõ fedte hegy kúpos tetejére értünk. Itt megállottunk s én az erdésszel e magaslat nyugoti lejtõjére mentem. Meredek, nap-pörzsölte fûvel borított lejtõn kúsztunk lassan lefelé. Alattunk néhány száz lábnyira keskeny erdei rét zöldellt, a melyen hangosan csevegõ kis patak kígyód-zott át. E szabad tér túlsó oldalán igen meredek lejtõ emelkedett, melyet fiatal tölgyes és bükkes erdõ boritott. Ennek fél magasságában nagy, magas, talán több száz éves vadkörtefa állott, melynek felsõ száraz ágain egy barátkeselyû-fészek volt. Az innensõ hegyoldalról, a hol állottunk, messzelátóval jól láthattuk a nagy madár fejét s minden mozdulatát; egészen lelapulva, fejét a nagy melegtõl fáradtan lehorgasztva ült fészkében. Egy pillanatra leültem, hogy pihenjek, mert a déli hõség már meglehetõsen elõvette az embert.
Néhány pillanat múlva a keselyû fölemelkedett, figyelmesen körültekintett, kiszállott fészkébõl s alacsonyan repülve, a patak fölött kivonult a völgybõl. Alig tûnt el szemeink elõl, mikor az ellenkezõ irányból egy másik, sokkal hatalmasabb keselyû, valószínûleg a tojó, került elõ, egyenesen a fészeknek tartott, a peremére szállott s lassan, esetlenül ment be, hogy a költést tovább folytassa.
Erre mi is neki indultunk ; gyors lépésben siettünk le a hegyoldalon, azután a réten át s kezdtünk a túlsó lejtõn fölfelé kapaszkodni. Mintegy negyed óra alatt elértük a nagy körtefát. E körtefa olyan meredek lejtõn állott, hogy talán mintegy száz lépésnyi távolból, felülrõl, egészen jól beleláthattunk a fészek belsejébe. A fa egyik oldalán galagonyabokrokkal borított tisztás, a másikon, szintén csak néhány lépésnyire a fészektõl, rétecske volt, a melyen locsogó kis csermely foly-dogált. Minthogy se nem láttuk, se nem hallottuk, hogy a keselyû elment volna hazulról, biztosra fogtuk, hogy otthon van; azért valami jó helyet kerestem magamnak, hogy ha talán a zörgésre felrepülne, golyóval lõhessek rá.
A Duna a Fruska-Goráról (korabeli metszet)
Tíz perczig tarthatott körülbelül, hogy fegyveremet lövésre készen tartva, mozdulatlanul állottam. Agak tördelése, kiabálás, a fa derekának vadásztõrrel való veregetése, fadarabok felhajigálása mind nem használt; a tunya madár meg se mozdult. Vadászlázam annyira fokozódott, hogy jónak láttam, hogy valamire lehetõ gyorsan elhatározzam magamat; a szakadatlan várakozásban odáig jutottam volna, hogy biztos lövésre még csak gondolni sem tudtam volna. Az erdész tanácsára felmentem a lejtõn, hogy felülrõl beláthassak a fészekbe. Találtam is helyet, a honnan a keselyû szürkéskék kopasz fejét, kerek nagy hátát és farka hegyét egészen világosan láthattam. Leültem, hogy egy kicsit kifújjam magam. Messzelátómmal a madár minden mozdulatát követtem. Úgy látszott, hogy a keselyû jól volt lakva, mert bármi történt is körülte, minden iránt teljesen egykedvû volt: minden igyekezetünk, hogy lethargíájából kizavarjuk, nyomtalanul enyészett el. Fejét a hátára hajtva, száját felfelé tartva és nagyra tátva feküdt ott; látszott, hogy szenved a Nap égetõ sugaraitól; csak néha-néha rázta meg nyakát, hogy a bûzös fészek körül rajzó rovarokat elkergesse. Bizva nyugodt kezemben, elhatároztam, hogy golyót eresztek fejének kis czéltáblájára. A lövés eldördült, a fészek peremén porzott az agyag az ágak között s a keselyû fölemelkedett, megrázta szárnyait s a nagyobb ijedtség minden jele nélkül szállt tova a lejtõn lefelé.
Bosszankodva az eseten, el akartam sietni e helyrõl, gondolván, hogy egy-két óráig minden remény hiába való; az erdész azonban kért, hogy maradjak s üljek egészen közel a fészek alá. Hajtottam a szavára s mielõtt új helyemen elrejtõzhettem volna, már hallottam a keselyûnek különös szavát. Sajátszerû egy hang ez, melyet egyetlen más ragadozó madár szavával sem lehet összehasonlítani s különösen este hangzik ez a rekedt rikácsolás sajátszerûen, ha még hozzá szárnyainak súlyos, tompa verése is kiséri. Alig hogy felpillantottam, már zúgott a fejem fölött s a hatalmas keselyû — feltûnõ nagy tojó volt — ott állott egyenesen a fészek peremén. Hamar neki tartottam a fegyveremet; csakhogy épen abban a pillanatban bújt be a fészekbe, mikor elsütöttem, s a golyó fölötte repült el. Rögtön megzördültek az ágak s a nagy madár, köröket vágva fölöttem, ismét elment.
Az erdész, a helyzetet helyesen megértve, azt monda, hogy a keselyûnek bizonyára tojása van, mely közel van a kikeléshez, s kért, hogy a fészket ne hagyjam ott, avval biztatván, hogy a keselyû néhány pillanat múlva újra visszatér. Leültem, ott, a hol épen álltam, szabadon, minden rejtek nélkül egy galagonyabokor alá és kértem az erdészt, hogy menjen el s zajjal, minden vigyázat nélkül szaladjon el a fa alatt, a melyen a fészek van és siessen abban az irányban, a merre szekereink állanak.
E közben a hím is elõkerült s mind a két keselyû ott keringett harsogva köröttünk. Alig távozott az erdész száz lépésnyire, a keselyû azonnal összevonta szárnyait és sebesen, a mennyire esetlen alkata épen megengedte, a fészeknek tartott. Egy vastag ágra ült a fészek közelében; engemet azonban meglátott. Alig hogy észrevett, azonnal kiterjesztette szárnyait s mielõtt lövéshez juthattam volna, eltûnt a legközelebbi fák ágai között.
Szerencsére most olyan fogásra határoztam el magam, a melynek sikerére még ma is büszke vagyok. Golyós fegyveremet a vállamra vetettem, puskámat erõs, két nullás sörétre töltöttem, zajjal hagytam el helyemet, hogy a keselyû figyelmét magamra tereljem s mentem le a völgybe. Tervem már elsõ kezdetén sikerült, a mennyiben a keselyûk fejem fölött minden mozdulatomat figyelemmel kisérték. Mikor látták, hogy a patak közelében vagyok, örömrivalgásra fakadtak, megkerülték néhányszor a hegytetõt, azután eltûntek különbözõ irányban, valószínûleg, hogy a környéket átkutassák.
Felhasználtam ezt a pillanatot, s vissza mentem megint a kis rétre a fészek közelébe; itt lefeküdtem egészen közel a fészekhez, betakarództam ágakkal, a mennyire tudtam, s hanyatt fekve, puskámat lövésre készen tartva, meg sem mocczantam. Egy kínos negyedóra múlt így el; már kezdtem félni, hogy a fáradtság erõt vesz rajtam, s hogy a szúnyogoktól és hangyáktól gyö-törtetve, e helyzetet tovább ki nem birom, midõn egyszerre a keselyûk hangját hallottam. Sebesen repült el a házaspár a fejem fölött magasan s egy merész kõszáli sas száguldott nyomukban.
Gyönyörködhettem most abban az érdekes jelenségben, a mint e nemes sas az esetlen keselyût ûzte, kergette a levegõben s elcsapva alatta, egyenesen a fészkének tartott. A keselyû féltve magzatát, s attól is íazva, hogy az ügyesebb sassal harczra kell szállania a levegõben, a lejtõ hosszában egyenesen lecsapott, fészkét félkörben megkerülte s hosszú nyakát lefelé nyújtva épen azt a helyet vette szemügyre, a hol az elõtt ültem volt, mostani szabad fekvésû helyemet egy pillantásra sem méltatva. Midõn így a második kört vágva, fölöttem repült el a fészkének tartva, mindkét csövemet nekieresztettem. Láttam, hogy néhány tolla hullott, s észrevettem, hogy szárnyai görcsösen összerándultak, s kopasz feje megnyaklott. A lövés talált, az .bizonyos! Mindamellett tartottam tõle, hogy a sörét újra hatás nélkül pattogott le erõs tollazatáról, mert nagy kört vágva, nyugodt evezéssel repült el mellettem jobbra s eltûnt a hátam mögötti erdõben.
Néhány kínos másodpercz telt el, midõn fölöttem a lejtõn, talán pár száz lépésnyi távolban, erõs roba|lást hallottam, mint mikor ****vas törtet keresztül a bokrokon. Soha sem tudtam, mi lehet; a keselyû legkevésbbé jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy közelemben valami farkas talán ****vast ejtett zsákmányul és gyors léptekkel siettem le a völgybe, hogy ez erõs zaj okát az erdésztõl megkérdezzem. Az erdész már lélekszakadva jött elém, mert az ágak ropogását egy negyed-órányira hallotta s elégült arcczal monda, hogy ezt valószínûleg a lezuhanó keselyû okozta.
Kapaszkodtunk újra a lejtõn felfelé, abban az irányban, a honnan a törtetést hallottuk volt. A hegyoldal a fészektõl kezdve majdnem függõleges irányban emelkedett s nagy megerõltetésünkbe került, míg a sûrû mogyoróbokrokon keresztülvergõdtünk. Egy mogyoróbokorban, elõbbi búvóhelyemtõl pár száz lépésnyire, két fiatal bükkfa közé beékelõdve találtuk a barátkeselyût szétterülõ szárnyakkal, már teljesen kimúlva. Örömtõl repesve siettünk érte s nagy nehezen czipeltük le a fáradalmas úton a szekerekhez, a melyek innen mintegy negyedórányira állottak a patak mellett, az erdõszélen.
Mai vadászatunkon Cserevicztõl igen távol vidékre kerültünk. E helyen a hegyi völgyek az ország belseje felé meglehetõsen megapadtak s köves, kopár elõ-hegyek alkotta széles öv választotta el a tulajdonképeni Fruska-Gorát a Dunától. Köves lejtõk, rétek, legelõk, szõlõk, virágos gyümölcsfák, diófák ékesítette gyönyörû völgyön haladtunk tovább.
Mintegy fél óra multán a magaslat gerinczén egy festõi falut vettünk észre. A templomtornyokon lobogók díszlettek s a faluból vidám zene hangzott; valami búcsú volt a húsvéti ünnepek folytatásaképen. Utunk e falu alatt vezetett volna; egyszerre azonban csak azon vettük észre magunkat, hogy a patak továbbhaladásunkat meghiúsította: út helyett nagy kövek és szakadékos partok voltak elõttünk s épenséggel nem tudtuk, mitévõk legyünk. Végre fölfedeztünk valami rettenetes, szekérrel alig járhatónak látszó utat, mely a falu felé kigyódzott föl a lejtõn. Nem volt más menekvés, mint ennek nekihajtani. Mindannyian leszáltunk s egyesült erõvel segítettünk a lovaknak, hátulról tolván a szekeret. A hegynek mintegy felemagasságára érve, az én szekerem megint összetört, s kötelekkel, madzagokkal kellett fáradságosán és sokáig javítgatni.
A míg a kocsis, meg az odakerülõ parasztok az én díszkocsim helyreállításán dolgoztak, felhasználtam az idõt, hogy ornithológiai megfigyeléseket tegyek. A távolban kõszáli sast láttam örvényelni, a mint a szõlõk fölött valószínûleg kisebb madarakra vadászott. Hollók károgva repkedtek itt-ott s a Fruska-Gora ormai fölött néhány barátkeselyû úszott. A kisebb madarak közül kevés érdekeset vettem észre; a gyümölcsösökben kakukok röpködtek, a levegõben dalos pacsirták emelkedtek fölfelé s a legelõn büdös bankák futkostak ide s tova. Egy bankát, mely elég vakmerõén néhány lépésnyire bevárt, lelõttem, hogy a tudósoknak elvigyem. Sordélyok, aranyos sármányok, tengeliczék, poszáták s más fülemülefélék dalolgattak a csipkebokorban s nagyon sok rõthátú gébics üldögélt a cserjék tetején, fehér begyét mind felénk fordítva s farkát mind vígan billegtetve.
Körülbelül egy negyedóra multán a kocsik ismét rendben voltak s a fáradság újra kezdõdött. Végre elértük a helységet. Lakói érdekeltek. Szálas, feketehajú szlavón legények szép nemzeti öltözetökben állottak az utczán s a templom elõtti tér közepén paraszt leányok járták tarka ruhában a «kolo» nevezetû nemzeti tánczot. Egy pár siralmasan nyikorgó duda volt a sajátszerû, vad, a Déli-tenger szigetein élõ népekre emlékeztetõ körtáncz összes zenei kísérete. A lakosok már hallották volt, hogy én e vidékre érkezem és stiriai vadászruhámról, a melyet rendkívül megbámultak, felismerve, igen szépen üdvözöltek. Még túl a falun is messze követte az egész lakosság szekereinket, a mi persze nem volt valami nehéz, mert a fáradt lovakkal a gyalázatos úton csak lépésben haladtunk.
Sokáig kínlódtunk hegynek föl, hegyrõl le a kis elõhegyeken át, míg a hegyek legszélén a Dunát megpillantottuk. Nem titkolhatom el, hogy a Dunának megpillantása, a mely a mi hajónkra s kellemesen illatozó jó ebédre emlékeztetett, meglehetõsen megörvendeztetett. Nemsokára a folyó partjára, az országútra értünk és galoppban — mert fáradt lovaink ügetni már nem akartak — haladtunk víz mentében lefelé; jobbról meredek lejtõk, balról a Duna kisért mindenütt. Egy óra múlva elértük Csereviczet. Az út utolsó részén sok madarat láttam. A víz tükre fölött gémek és kacsák repültek el s az út mentén gébicsek meg számos más mindenféle apró madár üldögélt. Közel a réthez, a mely mellett gõzösünk állott, a telegráf-dróton — csak ez az egyetlen egy volt a póznán — egy tarka kis madarat vettem észre, a mely, mint késõbb kiderült, a színezetében kissé változó barnabegyû réti-fülemüle volt. Én feketebegyû réti-fülemülének gondoltam; kiugrottam a szekérbõl s hamarosam lelõttem.
Ez utolsó intermezzo után néhány perez múlva szerencsésen a hajóra érkeztünk. Társaim már együtt voltak s az én késedelmezõ megérkezésemet nagy várakozással lesték. Hatalmas barátkeselyûm nagy hatást keltett a kizárólagos vadászokban, a törpe sas pedig Homeyer barátomban fakasztott bámulatot és rajongó örömet. Brehm, nagy csodálkozásomra, még nem jött vissza; úgy látszik, hogy a szirtek, a melyeket az õ gödölyéjével félelmetessé Lett, nagyon lekötötték. Bombelles egy feltûnõen gyenge, de igen érdekes színezetû réti sast hozott haza szerencsésen. Ilyen ruhazatot e sasfajon még nem láttam; átmenet volt ez a fiatalkori barna-szürke ruhából a vén réti sas világossárga öltözetéhez; tarkának mondhatta az ember : csõre még fekete, lába világos szöszke sárga, háta barnás s melle már világos sárga színû volt.
Sógrom igen érdekes zsákmány nyal tért vissza: egy sasfajjal gazdagította õ is gyûjteményünket; hatalmas császársas tojója feküdt a fedélzeten, melyet mindnyájan megbámultunk ; golyó pihent melle kellõ közepében. Leopold a fészkén ejtette el a Fruska-Gorában, tehát szintén hegyeken. A barátkeselyû fészkénél õ is úgy járt, mint én. A keselyû sehogy sem akart fészkébõl elõjönni. Leopold látta, hogy fejét fel-felemeli, hanem a kis czéltáblára való bizonytalan lövést nem tartotta vadászhoz méltónak s hiába való fáradozás után otthagyta a fészket. Kár, kogy a kígyász-sast sem sikerült elejtenie, melynek fészke az õ területére esett. E szép orvmadarat ott találta a fészkén, meg is sebezte, de, sajnálatunkra, nem birta megtalálni. Ez volt a második és utolsó lakott kígyász-sasfészek, a melyet egész utunkon találtunk.
Homeyer hû maradt tudományos törekvéseihez; egész figyelmét a kisebb madarakra irányozta s egy gyönyörû színezetû sárga rigóval, egy gerliczével s más mindeféle aprósággal tért haza. BREHM-et tovább már nem várhattuk; az idõ haladt s mármár öreg délután volt. Az ebéddel hamar végeztünk s ebéd után sógrom és én újra útnak indultunk. A már ismert úton haladtunk a vadászház felé a Fruska-Gorába. A többi urak otthon maradtak, hogy pihenjenek, Brehm kivételével, a kinek megérkezését, mint említettük, hiába vártuk s így nem is tudtuk, milyen eredménnyel munkálkodott a mai napon.
Gyönyörû egy délután volt; az elõhegyek fennsíkjáról, a leszállóban levõ Nap sugaraitól megaranyozva, pompás kép tárult elénk. Minden baleset s minden érdekes esemény nélkül értünk a vadászházhoz. Chotek gróf szíves volt bennünket egész odáig kisérni s felszólított, hogy még ma cserkésszünk egy keveset õzre.
Sógromnak a vadászház átellenében fekvõ néhány rétet kellett meglátogatnia s az erdésztõl kisértetve, a sötét bükkesen át a túlsó lejtõre ment. Az én utam gyönyörû réteken s patakokon át egy nagy irtás felé vezetett. A Nap ezalatt leszállóit s utolsó fénysugarai küzdöttek a leereszkedõ éj homályával. Gyönyörû este volt; a madarak mind elnémultak s csak a tücskök czirpeltek, meg a denevérek röpködtek körültünk. Az erdõgondnok épen azt monda, hogy jó volna a cserkészetet félbehagyni, midõn jó távolban egy õz-bakot pillantottam meg; a bükkös szélén egy kis réten állott. Meglehetõs közel lopództam hozzá s megpróbáltam, a mint a sötétben épen lehetett, czélba venni. A lövés eldördült s az õzbak, ívbe fordulva, eltûnt az erdõ sötétjében. Hittem, hogy megvan sebezve, hanem az erdészek másnap reggeli keresése teljesen eredménytelen volt.
Most a völgynek tartottam visszafelé, a hol sógorommal találkoztam. Õ õzet nem is látott, hanem jól irányzott golyójával egy egerészõ rókát sikerült elejtenie. Együtt tértünk vissza a vadászházba. Chotek gróf, a rendkívül szíves és figyelmes házi gazda, mindaddig velünk maradt, míg meg nem gyõzõdött, hogy otthoniasan vagyunk elhelyezkedve, azután elbúcsúzva, Csereviczbe tért vissza.
Erre tálaltattuk a vacsorát, melyet Bombelles komornyikja fõzött; Bombelles hozzánk adta az õ jeles dalmatáját, a ki valóban nagyon ügyes volt. Vacsora után általános csend volt a vadászházban; magunk is, meg az erdészek is törõdöttek lévén a nap fáradalmaitól, nyugalomra tértünk.
A vadászház ablakai alacsonyak, ajtaja egyszerû s a kerítése sem vala magas, azért sógromnak s magamnak is mindenféle gondolatom támadt ezen a teljesen félreesõ vidéken csatangoló rablóbandákról. Déli Magyarországon, s még inkább a Boszniával és Szerbiával határos Szlavóniában e tekintetben nincs egészen rendjén a dolog s bizony nem igen van hegyvidék, a mely az efféle népségnek jobb tanyát adna, mint a Fruska-Gora.
Biztosság okáért magunkhoz vettük a szobába az én fekete vizslámat; a vadászlakot díszítõ két farkasbõr egyikén aludt, melyeket Chotek gróf maga ejtett el a Fruska-Gorában. Sógrom az ágyához támasztotta fegyverét s néhány töltést is készített hozzá. Kár, hogy mind ez a gondoskodás teljesen hiába való volt. Egy kis kaland a rablókkal nagyon érdekes lett volna, s az igazat megvallva, lefekvéskor gondoltuk is, hogy nincs lehetetlenség benne.
(Forrás: Tizenöt nap a Dunán. Írta Rudolf trónörökös fõherczeg. Fordította Paszlavszky József. Kiadja a K. M. Természettudományi Társulat, 1890. Lelõhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege)
Szerkesztette: maya40 - 2011.05.23. 18:35
"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."
- Antoine de Saint-Exupéry -
