Fõváros Bécs (1 675 000 fõ)
Hivatalos nyelv(ek) magyar és német (számos regionális nyelv, mint a cseh és a szlovén)
Államforma Monarchia - Államfõ Ausztria császára és Magyarország királya
- Vezetõ 1867-1916 I. Ferenc József
1916-1918 I. (IV.) Károly
Terület -1910-ben 676 615 km 178;
Népesség -1910-ben 51 390 223
- Népsûrûség 76/km 178;
Pénznem Osztrák-magyar forint, késõbb osztrák-magyar korona
Elõzmény
Az 1848-49-es szabadságharc leverését követõen Magyarország további sorsáról több elképzelés is született, végül 1850-1859 között Alexander Bach miniszterelnöksége alatt az országban neoabszolutisztikus rendszer alakult ki. A fegyveres ellenállások és a passzív rezisztencia azonban megbuktatták a rendszert. 1860-61-ben Ferenc József két kísérletet is tett a kiegyezésre, ám nem járt sikerrel, hosszas várakozást követõen végül 1867-ben rendezõdött az osztrák-magyar viszony. 1867. március 30-án létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. A kiegyezés egy reális kompromisszum eredménye: az osztrák fél külpolitikai vereségei miatt: 1859. piemonti-osztrák háború => a Habsburgok kiszorulnak az olasz területekrõl; majd 1866. porosz-osztrák háború => kiszorulnak a német területekrõl is. A magyar fél belpolitikai okok (a passzív ellenállás tarthatatlansága) miatt sürgette a megegyezést. Deák 1865-ben a Pesti Naplóban megjelent " húsvéti cikk "-ében már kilátásba helyezte, hogy a magyar fél bizonyos feltételek mellett nyitott a megegyezésre. A kiegyezés tulajdonképpen a Pragmatica Sanctio (1723) alapjain állt.
Létrejötte
A dualista állam az 1867-ben a kiegyezési törvénnyel (1867 évi XII. tv) jött létre. Az új államalakulat, az Osztrák - Magyar Monarchia (1867-1918), mely a Magyar Királyságból (Horvátországgal, mert ekkoriban Magyarországhoz tartozott) és az osztrák örökös tartományokból (Ausztria, Csehország) állt. A két ország kapcsolatát a kölcsönösség és teljes egyenjogúság jellemezte, így két központja volt: Bécs és Budapest, innen ered a dualista kifejezés.
A dualista rendszer, a kett 245;s monarchia, nemzetközi jogi értelemben vett reálunió szinte egyedülálló képõdmény volt (hozzá hasonlóként talán valóban csak a svéd - norvég uniót említi meg a szakirodalom, illetve a lengyel - litván államközösség (unió) volt ehhez hasonlatos). A kiegyezéssel az uralkodó Ferenc József álláspontja változik meg, az abszolutizmus feladását jelenti a kiegyezés megkötése érdekében, ugyanakkor a magyar fél álláspontja szerint a föderalizmus már elfogadhatatlan. A sajátos alkufolyamat, amely jellemezte az Osztrák - Magyar Monarchia mûködésének gyakorlatát, jelentett bizonyos függõséget, ugyanakkor mindkét állam belügyeiben, közigazgatásában, igazságszolgáltatásában, közoktatásában és többnyire pénzügyi és közgazdasági területeken független volt. Közös birodalmi parlament hiányában a döntések abszolutisztikus jelleget öltöttek az uralkodó befolyása miatt.
Alapelve, szerkezete, mûködése
A kiegyezés a Habsburg- birodalmat dualisztikus alapokon szervezte újjá. Ez azt jelentette, hogy a birodalom két belügyeiben független - parlamentáris rendszerû országból: Ausztriából és Magyar-országból állt. A két államot a közös uralkodó személyén kívül az un. közös ügyek: a külügy, a hadügy és ezekkel kapcsolatosan a pénzügy, illetve a tízévenként megújítandó vámszövetség kapcsolta össze.
A két ország elvileg független egymástól csak az uralkodó személye közös, ezt perszonáluniónak nevezzük. Magyarország rendelkezett önálló országgyûléssel, mely két kamarás volt: Felsõház és Képviselõház; és az országgyûlésnek felelõs kormánnyal, illetve a közigazgatás rendszere (megyerendszer) változatlan maradt. Azonban az önállóságot csorbította, hogy a legfontosabb ügyeket, a kulcstárcákat (hadügy, külügy, pénzügy) közös minisztériumok ellenõrzése alá vonták! A közös minisztériumokat mindkét ország parlamentje külön 60-60 tagú delegáción keresztül ellenõrizte. Általában a három közös tárca közül Magyarország a külügyi tárcát kapta.
Magyarország politikai mozgásterét és függetlenségét csorbította, hogy Magyarország nem rendelkezett önálló hadsereggel, hanem egy közös császári és királyi hadsereg volt, melynek legfõbb irányítója az osztrák császár és vezérleti nyelve a német volt. Magyarország a pénzügyeket tekintve sem volt független nem volt önálló Nemzeti Bank és nemzeti valuta, ez tovább növelte a függõséget.
Magyarország államformája alkotmányos monarchia volt, vagyis az uralkodó ugyan korlátozott jogokkal rendelkezett, de a tisztségviselõk széles körû kinevezési jogán, a törvények szentesítési (érvényesítési) jogán keresztül alkalmanként korlátozták a magyar érdekek érvényesülését!
A kiegyezéssel egy idõben sor került a gazdasági kiegyezésre is: Magyarország átvállalta a korábbi államadósság és a közös költségek 30%-át. Közös maradt a pénzrendszer, egységes súly és mértékrendszert vezettek be és vámszövetséget hoztak létre. Rögzítették, hogy a gazdasági megállapodást 10 évenként felülvizsgálják.
A kiegyezés megkötése komoly politikai vitát váltott ki. Kossuth már 1865-ben fellépett a kiegyezés ellen a Kasszandra-levéllel. Szerinte a kiegyezés feladta a teljes függetlenséget, a közös ügyek kiszolgáltatják az országot Ausztria nagyhatalmi érdekeinek. Kossuth valóban jól látta, hogy a soknemzetiségû Osztrák-Magyar Monarchiát népeinek nemzeti fejlõdése szét fogja feszíteni, de Deáknak volt igaza abban, hogy a kiegyezés az adott körülmények között a legjobb megoldás.
Tehát a kiegyezés egy reális kompromisszum volt, de hiányossága, hogy nem továbbfejleszthetõ. Komoly gazdasági elõnye, hogy lehetõvé tette a tõke és a munkaerõ szabad áramlását. Társadalmi kérdésekben viszont számos ügyet megoldatlanul hagyott, ezek közül is a legfontosabb a nemzetiségi kérdés. A dualizmus korában (1867 - 1914) például Magyarországon a lakosság közel 50%-át 11 nemzetiség alkotta, ezek közül csak a magyarok és a horvátok rendelkeztek képviselettel a magyar országgyûlésben. Persze történtek próbálkozások, például 1868-ban a horvát-magyar kiegyezés, vagy az 1868-as nemzetiségi törvény, mely liberális alapon állt. Például széleskörû nyelvhasználatot tett lehetõvé, és biztosította az egyéni jogok érvényesítését, de ez késõbb kevésnek bizonyult, mert a nemzetiségek ekkor már kollektív jogokat és területi autonómiát akartak.
A kiegyezés a két ország uralkodó osztályainak volt a szövetsége, amellyel az elnyomott osztályok és az elnyomott nemzetiségek feletti hatalmukat ismét megerõsítették.
YouTube Videó
Szakaszai
I. A dualizmus elsõ szakasza 1867 - 1900 (a kapitalizmus kibontakozása Magyarországon)
II. A századfordulótól az elsõ világháború végéig (az imperializmus kora)
A közös haza
A kiegyezés után az országgyûlés és az egymást váltó kormányok szerteágazó törvényalkotó munkába kezdtek. Legsürgetõbbnek az 1849-ben kényszerûen félbeszakadt polgári állam- és jogrendszer kiépítését tartották. Hitték, hogy egyedül a szabad piac és az egyéni szabadságjogokat szavatoló polgári jogállam teremtheti meg azt a feltétel- és biztosítékrendszert, amelyben az ország polgárosodása elõrehaladhat. A jogállamiság megkövetelte a hatalmi ágak szétválasztását. A népképviseleti választójog alapján megválasztott országgyûlés feladata a törvényalkotás és a kormány ellenõrzése volt. A végrehajtó hatalmat a parlamentnek felelõs kormány gyakorolta. Az igazságszolgáltatást függetlenítették a törvényhozástól és a végrehajtó hatalomtól.
A horvátok nem elégedtek meg évszázados területi autonómiájukkal, egyenjogú félként kívántak beilleszkedni a Monarchiába. Erre azonban nem hajlottak sem a magyarok, sem az osztrák-németek. A horvátoknak be kellett érniük az ún. magyar-horvát kiegyezésbe foglalt jogokkal. A horvátok elégedetlenek voltak korlátok közé szorított társországi helyzetükkel, önálló állami létre vágytak - noha a nyugat-európai országok nemzeti kisebbségei sem ismertek a horvátok önkormányzatához foghatót.
Magyarország és Erdély újra egyesült. Törvény mondta ki, hogy nemzetiségi, nyelvi és felekezeti különbség nélkül Erdély minden lakosa egyenjogú. A folyamatos bevándorlás következtében a 18. század végére Erdélyben számbeli többségbe került románok az unióban a kisebbségbe szorult magyarok hatalomõrzését látták, ezért a Román Nemzeti Párt Erdély autonómiáját követelte. Ugyanakkor elutasították a kiegyezést és a nemzetiségi törvényt is.
A nemzetiségi törvény
A centralizációra és németesítésre épülõ abszolutizmus kori kormányzati politika egyaránt (ha nem is azonos mértékben) sújtotta a birodalom nem osztrák népességét. A maradék alkotmányosságot is félredobó osztrák kormányzat szándékai ellenére közelebb hozta egymáshoz a magyarokat és a szabadságharcban tragikus módon ellenük fordult nemzetiségeket. Mindkét fél sürgetõ feladatnak tartotta az országban élõ népek megbékélését.
Az 1868. évi nemzetiségi törvény elzárta az utat a területi autonómia követelések elõtt, ami egybecsengett a kisebbségek politikai jogait elutasító liberális korfelfogással. A liberális nemzeteszme szerint ugyanis a nemzeti közösség alapja nem a nyelv, hanem a közös szabadság és a jogegyenlõség. Nagyon fontos volt, hogy a szabad egyesülési jog (szabad nyelvválasztással), valamint az egyházi élet és az egyházakon keresztül az oktatás önálló formálása elvi lehetõséget adott a nemzetiségi lét közös, kollektív megélésére, a nemzetiségi jogok érvényesítésére.
Polgári és politikai szabadságjogok
Az önkényuralom idején a cenzúra gáncsot vetett a véleménynyilvánítás szabadságának. Az Andrássy - kormány léptette újra életbe az 1848-ban már törvénybe iktatott sajtószabadságot. A sajtó most már betölthette egyik legfontosabb feladatát, a tájékoztatást és a kormánypolitika bírálatát. Az ország polgárai szabadon gyakorolhatták gyülekezési jogukat.
Állampolgári jog volt az egyesületek alapítása is. Bárki szervezhetett kulturális, gazdasági, sõt politikai egyesületeket. A dualizmus korában több ezer öntevékeny egyesület szolgálta a polgárosodó társadalom szórakozási, sportolási és mûvelõdési igényét, gazdasági és politikai tevékenységét.
1867-ben ismét kimondták a zsidóság egyenjogúságát a polgári és a politikai jogok terén. A zsidóság teljes jogegyenlõsítését a kilencvenes évek derekán az izraelita (zsidó) vallás egyenjogúságáról, illetve a keresztények és a zsidók közötti szabad házasságról szóló törvények zárták le. A zsidóság új hazájában jog- és vagyonbiztonságot, egyenjogúságot élvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia mindkét felében a polgári alkotmányosság érvényesült: a törvényhozó hatalmat megtestesítõ népképviseleti országgyûlések szabadon intézhették belsõ ügyeiket, és a miniszteri felelõsség elve alapján ellenõrizhették minisztériumaikat. A magyar törvényhozásnak két kamarája volt: a fõrendiház és a képviselõház. A korszakban az 1874. évi választójogi törvény alapján zajlottak az országgyûlési képviselõ-választások.
Választójoguk azoknak a 20. életévüket betöltött, magyar állampolgárságú férfiaknak volt, akik megfeleltek a törvény szabta adó-, illetve mûveltségi cenzusnak. A kormánypárt a választási rendszert is a dualizmus védelmének a szolgálatába állította. A választójogi szabályozás demokratikus irányban történõ átalakítása ugyanis azokat az alacsonyabb társadalmi rétegeket emelte volna a választópolgárok közé, akiket fokozottan jellemzett az ellenzéki hajlandóság. Ezért nem fejlõdhetett tovább az 1848-ban az európai liberalizmus szintjén álló választójogi szabályozás.
Az 1878-ban elfogadott magyar büntetõ törvénykönyv jogbiztonságot teremtett. Hiányossága csak az volt, hogy az addig ismeretlen gazdasági bûncselekményekre nem adott választ. Törvények szavatolták a bírák és a bíróságok függetlenségét. A nyugat-európai mintáknak megfelelõen létrehozták a bíróságtól független állami ügyészi szervezetet. Az eddigi "hiteles helyeket" pedig felváltották az ingatlanok tulajdonviszonyainak szapora változásait nyomon követõ telekkönyvi hivatalok és a közjegyzõi szervezet.
A polgári állam kiépítése során rendezték a központi kormányhatóságok és az önkormányzatok viszonyát. A kormányzat - az adóigazgatás kivételével - a helyi végrehajtó hatalmat nem saját hivatalnokai, hanem a törvényhatóságok választott tisztviselõi által gyakorolta. A megyék és a törvényhatósági joggal fölruházott városok politikai véleménynyilvánítási szabadsággal rendelkeztek, és megmaradt a helyi igazgatás önkormányzati jellege is. Ugyanakkor a belügyminiszter és a megyék élén álló fõispánok kiterjedt hatásköre korlátozta az önkormányzati jogokat.
A "generális"
Tisza Kálmán kivételesen hosszú miniszterelnöksége (1875-90) idején szilárdult meg végleg a dualizmus rendszere, folytatódott a polgári intézmények kiépülése és a társadalom polgárosodása. A viharos századelõrõl visszatekintve a Tisza-korszak egyenesen a társadalmi béke, a gyarapodás "a boldog békeidõk" idejének látszott.
A Tisza-kabinet szigorú takarékossági programjával megnyerte a nemzetközi pénzvilág bizalmát, ami lehetõvé tette az ország hitelképességének megõrzését. Számos intézkedés szolgálta a gazdaság zökkenõmentes mûködését és megélénkítését. Létrehozták például az Állami Számvevõszéket, a Csõdbíróságot, a Tõzsdebíróságot, és szabályozták a végrehajtási eljárást. A hazai ipart az adómentességet és egyéb kedvezményeket biztosító un. iparpártoló törvényekkel támogatták. A mezõgazdaság fejlesztését kísérleti állomások, országos állat egészségügyi szolgálat és mintagazdaságok szolgálták. Folytatódott a talajjavítás, majd a filoxéra pusztította szõlõk újratelepítése. A gazdaság kilábalt a hetvenes évekbeli válságból, és a növekedés jeleit mutatta. Megszilárdult a közbiztonság. A csendõrök óvták a közrendet vidéken és részben városon is. A fõvárosi állami rendõrség sikeresen szorította vissza a nagyvárosi bûnözést.
Persze kudarcok is akadtak! Nem sikerült a korábbinál kedvezõbb gazdasági kiegyezést kötni Ausztriával, és a Tisza-kormánynak az önálló jegybank felállítása helyett meg kellett elégednie az Osztrák - Magyar Bankkal.
Ferenc Ferdinánd, a trónörökös
Az idõs uralkodó 1908 végén hozzájárult ahhoz, hogy trónörökös unokaöccse, Ferenc Ferdinánd katonai kabinetirodát állítson föl. A bécsi Belvedere palota "mûhelyében" gyakran fordultak meg miniszterek, magas rangú katonatisztek, hivatalnokok, osztrák, cseh, szlovák és román tanácsadók. A trónörökös a birodalom átalakítását tervezve készült az uralkodásra, szilárd elképzelése azonban nem volt a Monarchia jövõjérõl. A birodalmat kettéhasító dualista berendezkedés szétverése érdekében hajlandó volt akár a föderalista átszervezéssel is kacérkodni. Ferenc Ferdinánd azonban nem akart sem trialista, sem föderalista berendezkedést: egynemûvé gyúrt és egységes birodalomban szerette volna biztosítani a népek egyenjogúságát. Az új birodalmi egység legfõbb akadályának a kiváltságos helyzetéhez ragaszkodó magyarságot tekintette, ebbõl fakadt izzó magyarellenessége.
1914 nyarán a Monarchia erõfitogtató hadgyakorlatot rendezett Boszniában, Szerbia és Montenegró határai közelében. A hadgyakorlat befejezése után Ferenc Ferdinánd és felesége a tartományi székhelyre, Sz@rajevóba látogatott. A trónörökös 1914. június 28-i vizitje mélyen sértette a szerb nemzeti érzületet. Az Ifjú Bosznia nevû mozgalom tagja, Gavrilo Princip szerb diák, aki fölfegyverkezve érkezett Ferenc Ferdinánd meggyilkolására, pisztolylövéseivel halálosan megsebesítette a trónörököst és feleségét. Ez adott okot az I. világháború kitöréséhez.
A Monarchia vége
A Monarchia létének az I. világháborús katonai vereség és a nemzetiségi mozgalmak felerõsödése vetett véget. Noha az USA támogatta a Monarchia fennmaradását, de a többi antant tagállam (Nagy - Britannia, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA ezen nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Az utódállamok közül Ausztria és Magyarország viselte a politikai felelõsséget a háborúért. A Saint Germain-i békeszerzõdés és a trianoni békeszerzõdés által lefektetett új határok szétszabdalták a korábbi jól mûködõ gazdasági egységet, és új nemzetiségi problémákat keltettek Közép-Európában, amik hozzájárultak a II. világháború kitöréséhez.
Ha figyelembe vesszük, hogy az európai nagyhatalmak támogatták a Habsburgokat s a viszonyok lehetetlenné tették a népi, a forradalmi megoldást, a kiegyezést reális kompromisszumnak (vagyis a tényleges erõviszonyokat kifejezõ megállapodásnak) kell tartanunk. A kiegyezés véget vetett az önkényuralomnak, bizonyos megszorításokkal lehetõvé tette a magyar nemzeti állam kialakítását, s lehetõvé tette a kapitalista gazdasági fejlõdést. A kiegyezés, a forradalom felülrõl való lezárása ellentmondásos fordulója történelmünknek. Igaz, hogy a magyar politikai és gazdasági fejlõdésnek jelentõs lehetõségeit hozta, ugyanakkor azonban gyûlölséget szított a magyarok és a nemzetiségiek között, és a régi, feudális eredetû uralkodó osztály hatalmának megszilárdításával megnehezítette a demokratikus fejlõdést.
