Többen is olvastátok biztos (Gábel könyv vagy Szabó Margit: Gödöllõi lakos vagyok könyvében) Jókai szavait, melyet a könyvének átadásakor tapasztalt a királynénál:
"Visszaemlékezem róla, arra a szivembõl kitörülhetetlen képre, amidõn Felséges Asszonyunk kegyesen fogadott a budai várban, hogy akkor legujabb regényemet, a ½Szerelem bolondjait½, melyet Neki ajánlottam, személyesen átadhassam.
Az elfogadás végén igy szólt hozzám a Királyné: ½Várjon ön, megmutatom önnek a kis leányomat½. S azzal kinyitva a mellékajtót, beszólitá a magyar dajkát, ki csipkés pólyában ringatta a kis királyleányt, Mária Valériát. - Erzsébet királyné a dajka kezébõl karjaira vette a mosolygó kis gyermeket s arczához emelte. Óh, mily isteni szép volt ebben a pillanatban!
Ez a pillanat volt életemnek legszebb jutalma. "
Érdekes, hogy Jókai, a forradalmi múltja ellenére is, mennyire kedvelt volt a császári házban. Ferenc Józsefrõl olvastam egy történetet, Mikszáth: Jókai Mór élete és kora címû könyvében:
......Eközben egyre súlyosbodott az anyagi helyzete. 1879-ben nagyon szorongatják a bélyeges papirosok, 1880-ban már-már a szükség köszön be a legszembetûnõbb alakban. De Jókai hallgat, noha már a legszükségesebbek hiányzanak, titkolja zavarait, mint egy spanyol nemes, Jókainé még nála is kevélyebb.
Még a vele egy házban lakó Hegedüsék se vesznek észre semmit. Ilyesmire természetesen nem is gondolnak. Végre a cselédek pletykái által lesznek figyelmesek s ekkor lép közbe Hegedüs és terjedelmes vallomásra bírja Jókait, aki harminchatezer forintba számítja fel a legsürgõsebb adósságait. Hegedüs Sándortól Tisza Kálmán tudja meg a Jókai helyzetét. Tisza Kálmán pislog és keveset szól: »Hja, baj, baj,« »Hát bizony a pénzre vigyázni kell,« mindössze egy pár szûk, banális, hideg szava van. »Ejnye no, ez a Móric«. Hanem a szíve annál melegebb. Éppen Bécsbe készül elutazni az éjjeli vonattal s ha már egyszer ott áll a király elõtt, a sok mindenféle jelenteni való köze oda szúrja azt is, hogy milyen szegény az ország, a legnagyobb írója is mekkora nyomorúságban van és úgy rakja a szavakat ravaszul, okosan, hogy a király elérteni véli és közbe szól:
- Ezt nagyon sajnálom. Felette rokonszenves ember. Mennyi az adóssága?
- Úgy tudom, harminchatezer forint volna az, ami a legégetõbb.
- Utalványozom az összeget a sajátomból - mond a király -, de ne szóljon neki!
Így lõn megint igazzá, hogy "Ali kezei hosszúk", hogy Magyarországon ebben a korban minden nagyobb bonyodalmaknak megoldója a király; sokszor a kicsinyeknek is.
Kedves Maya!
Nagyon jó, hogy idéztél ebbõl a mûbõl, megtaláltam az elsõ látogatás leírását is:
"Tudni kell azonban, hogy akkor a Burg még nem volt olyan mord épület mint most; voltak muskátlis ablakai is; ami csak olyan szólam arra nézve, hogy fiatalasszony volt a háznál - Erzsébet királyné.
Õ már tudhatott Jókairól, ha egyebünnen nem, a magyar nyelvtanítójától Falk Miksától, vagy Ferenczy Ida kisasszonytól. Arra is figyelmessé tették, hogy a "Szerelem bolondjai"-ban nõvére, a szép nápolyi királyné szerepel.
Így történt aztán, hogy egy udvari estélyen (azon, mely "A lélekidomár"-ban van leírva), a királyné cercle alkalmával megszólította az országgyûlési képviselõi minõségben megjelent Jókait, kérdezõsködve, hosszú lesz-e még a most folyó regény és mikor jelenik meg önálló kötetben, mert szeretné olvasni mire Jókai egy udvari ember (de nem a bécsi udvari embert értve, hanem a XIV. Lajosét) szikrázó szellemességével felelgetett:
- Régen láttam már önt - szólt a királyné.
- Én pedig - felelte Jókai -, még mindig magam elõtt látom felségedet azon pillanat óta, midõn megadatott a kegy szerény munkámat átnyújthatni.
- Ön azóta is sokat dolgozott.
- Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.
- S ön mentõl többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.
- Felséged az irodalom pártolásában is elsõ asszonya nemzetünknek.
- És ön mindig dolgozik?
- Ez az élet rám nézve.
- Akkor ön boldog ember.
- Ma, valóban az.
Néhány hónap múlva 1868-ban megjelent a regény négy kötetben s Jókai személyesen vitte el a királynénak. A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy fél óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülõ leánykáját, Mária Valériát s megbíztatta, hogy vegye õ is a karjaira."
