Halálának 13. évfordulóján jelent meg a következõ cikk a Vasárnapi Újságban:
Mélységes gyászszal a lelkûnkben üljük meg szomorú évfordulóját - - a tizenharmadikát - annak a rémséges napnak, midõn leesett a mi fejünknek az õ koronája, midõn a mi felejthetlen koronás királynénk szivét átjárta egy eszeveszett gaznak a tõre. Ebbõl az alkalomból idõszerû, hogy összegyûjtsünk minden, még a legcsekélyebb rá vonatkozó adatot is, fõleg azokat, melyeket eddig az ismeretlenség homálya fedett és ilyenek mindjárt az ajacciói tartózkodására vonatkozók. 1893 januárjában vagyunk. Még frissen sajogott a seb, melyet a közelmúltban ütött az õ nagy szivén a szörnyû mayerlingi katasztrófa. Nyughatatlanul bolyongott a fiát vesztett gyászoló anya a világban, így jutott Algirba. - - De ott se volt sokáig maradása. Eszébe jutott, hogy nem messze van tõle a Bonaparték szülõhelye, a hol nem egyszer megfordul egy másik gyászoló királyné, a kire épen úgy, mint reája az életnek talán a legnagyobb csapását mérte a sors vakon sújtó keze, hogy egyetlen fiát túlélje, azt, a kinek ifjú szivét Itelezinél tizenhét zulukaffer asszagája járta át. Milyen fejedelmi gondolat is volt együtt sirni Leticzia sírjánál Erzsébetnek és Eugenie-ának, az egyiknek Luluért, a másiknak Rudolfért!... A gondolatot tett követte és menten kiadta a parancsot az algiri konzulnak, hogy lépjen érintkezésbe Ajacció konzuljával de Donzellával (a ki szíves volt az erre vonatkozó adatokat e sorok írójának rendelkezésére bocsátani). 1893 január 17-én a következõ sürgönyt kapta Donzella konzul: Algír osztrák-magyar konzula uralkodónõje nevében kéri, hogy közölje vele azonnal az ajacciói klimatikus és atmoszferikus viszonyokra vonatkozó adatokat. Mennyi szél, vihar, hó, esõ volt az elmúlt év deczemberében és az idei januárban. Mennyi volt a hõmérséklet maximuma és minimuma. A közölt adatok úgy látszik igen kielégítõk lehettek, mert alig telt bele három nap és már is Ajaccióban volt Erzsébet királyné, a kit az egész város apraja-nagyja várt a ki kötõnél. Rajongásig menõ tisztelettel fogadta amúgy is romantikus kedélyü népe, a mely hagyományos vendégszereteténél fogva is ünnepelte a felséges vendéget, a kiben nem a királynét, de a gyászoló anyát és a költõi lelkületû nõt ünnepelte. A hajójára sietõ konzulhoz elsõ kérése volt, hogy vezesse Letícia koporsójához és onnét az lle Sanguinaires-en (pióczák szigete) levõ kilátó toronyhoz, a mely a várostól egy félórányira van és a melybõl szabadon gyönyörködhet a tengeröböl szépségében és a város bûbájos panorámájában. A kilátó toronytól visszajövet vezetõt kért és kapott egy Subrini nevû ajacciói lakos személyében (a kinek nagyapja Letícia kertésze volt). Az elsõ útja a város felett elterülõ czitrom, és narancsfaerdõk közé ékelt Salario helységhez vezetett. Yraiment superbe (valóban felséges) ezzel a kiáltással állott meg mintegy megbûvölten a csodaszép kilátástól. Elõtte a Monté D'Oro 3000 méter magas örök hófehér ormai, míg mögötte csupa babér és olajfaerdõk, míg alatta Ajacció terült el a mimózával teli kertjeivel és ibolyával dús rétjeivel. A csodás kilátás gyönyörûségét fokozta a nap tavaszi derûje és a páratlan illat, melyrõl már maga Napóleon is úgy nyilatkozott, hogy csukott szemmel is ráismerne illatáról Ajaccióra. Salarióban egy pásztor-kunyhóba tért be. Az õt mindenüvé elkísérõ konzult megkérte, hogy hagyja egyedül és úgy ment be a szegény pásztorhoz, hol tejet ivott, majd felkérte énekeljen valami korzikai népdalt. Meglepetve hallotta, hogy ennek a szegény istenadta népnek nincsenek dalai. Évszázados küzdelmeikben, melyeket zsarnok elnyomóik ellen folytattak, nem volt se kedvük, se idejük a dalolásra, csupán halotti énekeik vannak, a lamento-k és a vocero-k, a melyeknek szomorú hangjai mellett tért vissza. 1895-ben újra visszajött Ajacció-ba azzal a komoly elhatározással, hogy hosszabb idõre letelepszik ott. - - Máig is titok, hogy mikor már perfektté vált a dolog, miért kellett egy szerre ennek a szépséges tervnek dugába dõlni. - - Pedig oly jól érezte magát ott. - Második látogatása alkalmából, 1895 január 7., még a Café de Jerome-ba is betért. Székét, a melyen ült, még most is oly tiszteletben tartják, hogy babérral övezve s Napóleon képével díszítve múzeumban helyezték el. A kávéházból özv. Göddé asszony czukrászdájába ment, a hol engedelmet kért, hogy rendbe hozza ruháját, míg néhány süteményt csomagolnak be számára, mit azonban elfelejtett kifizetni. Mikor a konzul észrevette a dolgot, felajánlotta Mme Goddenak, hogy ki egyenlíti a számlát, ki ezt határozottan vissza utasította, hivatkozással a hagyományos korzikai vendégszeretetre s örömét fejezte ki a fölött, hogy egy oly nagy nõ iránt, mint Erzsébet királyné, ilyen csekély figyelmet tanúsít hatott. Mielõtt elutazott, korzikai mézet kért (melyet a konzul egy piros-fehér-zöld (!) színû szalagokkal ékesített kosárkában adott neki át) azon megjegyzés kíséretében, hogy vele legyen mindig valami, a mi Korzikára emlékeztesse, a hol olyan jól érezte magát, a hova úgy vágyik vissza és a hova nemsokára visszatér. Hiába vágyott vissza, nem tért vissza ! Láng Menyhért
Forrás: Vasárnapi Újság 1910. 37.sz. 769.p.
"Erzsébet királyné emlékezetéhez csak nemes gondolatok és törekvések fûzõdhetnek. Ne feledje ezt el senki, aki e jegyben kezdeményez és fáradozik."
