A NÁDORI KRIPTA TÖBBI LAKÓJA Ha nem antropológusok, hanem szépírók vagy legalábbis történészek lennénk, és ha csak egy kis érzék lenne bennünk mondanivalónk "kereksége" iránt, akkor most István fõherceg nádorral befejeznénk a nádori kripta leírását. Mivel a sírboltban a Habsburgok magyarországi ágának még néhány fõhercege alussza örök álmát, õket is meg kell említenünk. Személyük a magyar történelemben ugyan nem volt jelentõs, agnoszkálásukat mégis ugyanúgy elvégeztük, mint a fent leírtakét. A kriptában eltemetett személyeknek - József Károly fõherceget kivéve - hazánkban már semmiféle történeti szerepük nem volt és nem is lehetett Vörös Károly szavaival élve, valóban "bármely budapesti köztemetõ 'jobb' családi sírboltjaiban tucatjaival lehetne találni náluk történetileg sokkalta jelentõsebb személyeket." Idõrendi sorrendben a következõ személyeket temették még - az említetteken kívül - a nádori kriptába: Mária Dorottya Vilma, József nádor harmadik felesége. Élete utolsó éveit zömében Alcsúton töltötte. Valaha jelentõs szerepet játszott a nádor életében és azon keresztül a magyar társadalomban. 1855-ben azonban már csak rövid tudósítás jelent meg a Vasárnapi Újságban, amely szerint Mária Dorottya leányával, a brabanti hercegnõvel január 3-án megérkezett a fõvárosba, s még aznap megtekintették a Nemzeti Színház elõadását. Betegségérõl semmit sem írtak, már csak halálhírét közölték 1855. március 30-án a következõ szöveggel: "Meghalt fõhercegi özvegy József nádorné asszony õ fensége, Mária Dorothea Pesten; eltemettetett Budán férje mellé." A Pesti Napló szerint "oly nagy volt az elhunyt halotti kísérete, hogy a két testvérváros, melyekkel közölt jótéteményei a megdicsõült fõhercegnõnek fölszámíthatatlanok, a nagy veszteséghez méltóan volt képviselve a szomorú lakosok sokasága által. A két város meg akará mutatni, hogy ki életében ezrek által szeretteték, halálában ezrek gyásza és szomorúsága lõn." A fõhercegasszony temetése 1855. április 4-én volt; legrészletesebben a Vasárnapi Újság tudósít róla. A ravatal megtekintésére a fõvárosiak április 2-án és 3-án mehettek, a temetési szertartás 4-én volt. "Délután 3/4 1 órakor lépett be a protestáns mindkét felekezetbeli papság és énekkar. A magas halott a budai várpalota egyik földszinti termében nyugvék bíborral bevont koporsóban. A falak fekete függönyeit württembergi királyi címerek díszítették, a fej felöl egyszerû fehér kereszttel. Az egyháziak után azonnal megjelent õ csász. kir. fensége Hildegarde a többi jelen volt fõhercegasszonyokkal; azután Albrecht, Lajos, József, Miksa és Ferdinánd õ csász. kir. fenségeik érkeztek, s a koporsó jobb oldala mellé állottak. A koporsó vége felöl az összes papi kísérettel Bauhoffer budai, Lang és Székács pesti evang. lelkészek állának; ugyane három egyházfiu volt jelen a kiszenvedett fenséges asszony halálos ágya mellett, kimúlása órájában, mely alkalommal Székács buzgó magyar imát mondott az elszenderült fölött. A fõnemesség és katonai testület a gyászoló fenséges család közelében jobbról és balról s egyéb részeiben a teremnek von állomást... A halotti beszédet ismét karének követte. Ezután elindult a temetési kíséret. A koporsót a testvérváros köztiszteletben álló polgárai vitték a várpalota hosszában s a meghajlott katonai lobogók közben a vártéren körül, innen a fõhercegi sírbolt ajtajához térve. Itt Lang senior úr mondott igen szívreható búcsúáldást az üdvezültre, kinek földi maradványai ft. Scholz udvari prépost úr áldásai közben foglalák el az örök nyugalom helyét ama két kedvese közelében, kik több év óta nyugosznak egymás mellett. Béke hamvaikra, áldás emlékére!" Halála után Mária Dorottya testét az akkori boncolás szabályai szerint felnyitották, de nem balzsamozták be. A 70-es években Mária Dorottya szarkofágján a fõlapokat félretolták, a Hermina Dorottyáéhoz hasonló hatalmas vörösréz koporsó tetejét felfeszítették, a benne levõ tölgyfakoporsót pedig feltörték. Ennek ellenére a csontváz - a fogaktól és apróbb csontoktól eltekintve - többé-kevésbé megmaradt; helyenként a bõr a csontra száradt. Mária Dorottya Vilma halotti ruhája vászonszövésû, tisztaselyem bélésû, alul csak vágott selyembársonyból készült. Színe most sötét zöldes-barna, apró fekete foltokból eredeti színére lehet következtetni. A szoknyáján kétoldalt derekától az aljáig hímzett niaréselyem masnik díszítik. A ruha nyakán egy sorban, alján két sorban atlaszselyem fodor látható. Könyökig érõ bõ ujja szintén atlaszselyem pánttal van összefogva. Koporsójában féltenyérnyi fekete strucctoll darab volt, feltehetõen a ruha tartozékaként. A kriptában szinte egyedülállóan drága aranyrojtos koporsódíszítés a két oldalon épen megmaradt. Mária a württembergi hercegi család alpi-nordikus jellegeit örökölte. Életbeni testmagassága 167,5 cm volt, ami abban a korban is magasnak számított. Testalkata a halál bekövetkezésekor közepesen erõs volt. Mária Dorottya betegségérõl és kezelésérõl semmiféle adatunk nincs. A halotti anyakönyvben halálokként paralysis cerebri, illetve "Zersetzung des Gehirns" kórjelzés szerepel. "Vizsgálataink alkalmával - írja az igazságügyi orvosszakértõi jegyzõkönyv - a gerinc idült elfajulásos elváltozása (spondylarthrosis) volt megállapítható, ez azonban a halál okát nem magyarázza. A korát is figyelembe véve (58 éves) a halotti anyakönyvben feltüntetett halálokot - mint természetes okú halált - nincs miért kétségbe vonnunk. Az agybénulást (paralysis cerebri) okozhatta bármely olyan eredetû agyi folyamat, amely a központi idegrendszer lágyulásával (elbomlás - Zersetzung) járt." Erzsébet Klementina Klotild József Károlynak és Klotildnak volt elsõ gyermeke. 1865. március 18-án született és 1866. január 7-én halt meg. Holttestét nem balzsamozták be. Amikor a sírkápolnába behatoltunk, szarkofágjának kõfedelét már eltávolították, az azon álló kis márványszobor fejét letörték és elvitték, a vörösréz és cinkoporsót kinyitották. Részben a koporsóban, részben annak környékén sikerült csontjainak jelentõs részét összeszedni; koponyája - éppúgy, mint márványszobrának feje - hiányzott. A csontok megfelelnek egy közel 10 hónapos csecsemõ csontjainak. Rajtuk semmiféle alaki fejlõdési rendellenesség vagy kóros elváltozás nem volt megfigyelhetõ. Betegségérõl; illetve haláláról még hírlapi adat sem áll rendelkezésünkre. A halotti anyakönyvi feljegyzések szerint halálának oka angina membrana (helyesen: membranacea) - hätige Bräune megbetegedés. E kórismén az álhártyás torokgyulladás értendõ. Haranghy professzor szerint az álhártyás garatgyulladás legtöbbször a torokdiftéria következménye, de ez önmagában nem bizonyítja, hogy a fertõzést a diftéria kórokozója idézte elõ. Álhártyás gyulladás más okból is kialakulhat, pl. égés-forrázás, savak-lúgok hatása következtében, továbbá fertõzõ betegségek, különösen a vörheny és influenza folyamán. A diftéria régebben igen elterjedt és nagy halálozással járó fertõzõ betegség volt. "A vizsgálat során - írja az igazságügyi orvosszakértõi jegyzõkönyv - a nagykutacs kissé tágultabb volt, de a csontos vázon kóros elváltozást nem találtunk. A számított testmagasság 93,89 cm, és ez korának megfelelõ fejlettség. A leletbõl a halálok nem állapítható meg, de erõszakos halál nem bizonyítható. A halotti anyakönyvbe bejegyzett kórisme - akár a torokgyík, akár más fertõzõ betegséghez társuló álhártyás torokgyulladás - a természetes okú halált kellõképpen magyarázza." László Fülöp, József nádor unokája, József Károly és Klotild ötödik gyermeke. 1875. július 16-án született Alcsúton. Gyermekkorának nagy részét a kastélyban töltötte. Katonai pályát választott; a honvédségnél részesült elméleti és gyakorlati oktatásban. 18 éves korában már hadnagy, híres arról, hogy "pompás lövõ" volt. "László fõherceg odavitte Rifléjét, golyóra tölt, nyugodtan céloz, s a lövés után kalimpálva hull le átlõtt mellel a madarak királya" (Vasárnapi Újság, 1895.). Sem politikai, sem társadalmi szerepe nem volt jelentõs. Népszerûsége a korabeli lapok szerint igen nagy volt, õ "a Palatinus Jóska fia, a Palatinus Laci." Elsõ önálló vadászatára - és élete utolsó útjára - apja kisjenõi uradalmába indult. 1895. szeptember elsején érkezett az Arad megyei kastélyba, s mindjárt másnap - hétfõi napon - macskára és õzbakra ment vadászni. Kétcsövû fegyvere sörétre és golyóra volt töltve. "A királyi herceg rálõtt egy vadmacskára fegyverének seréttel töltött csövébõl, míg a golyó töltött csõ sárkánya fel volt húzva" - írta a Magyarország aradi tudósítója szeptember 4-én. "A kir. herceg látva, hogy a macska vergõdik, hátra bocsátva fegyverét, egyenest a vad felé tartott, amikor a kakas beleakadt egy faágba, a fegyver elsült és a golyó belefúródott a kir. herceg jobb lábának felsõ részébe, felülrõl lefelé haladó irányban." Idáig valamennyi lap tudósítása megegyezik. (A robbanó golyó csak késõbb szerepelt a hírekben.) A továbbiak a Magyarország "saját tudósítójának" értesülései: "A kir. herceg zsebében összehajtogatott zsebkendõ azonban a golyó hatását enyhítette, úgy hogy az átfúrva a kendõt s az alsónadrágot, nem hatolhatott nagyon mélyen a lábszárba. A kir. herceg, bár nehezen, de maga ment kifelé a sûrûbõl és kísérete csak ekkor látta elrémülve a szerencsétlenséget." Valami oka lehetett annak, hogy kisebbnek ítélték meg a sebesülést és a sajtót is így tájékoztatták. Minden valószínûség szerint a kíséret tagjai igyekeztek csökkenteni annak súlyát, hogy magára hagyták az ifjú fõherceget. A beteget Kisjenõre szállították - miután a helyszínen elsõsegélyben részesítette dr. Garay udvari orvos és dr. Vékony Albert kisjenõi járási orvos -, majd táviratoztak a szülõkért és elküldtek Aradra dr. Parecz Gyula közkórházi fõorvosért. Kedd reggel dr. Vass kíséretében a Kisjenõre érkezett dr. Parecz konstatálta, hogy az ifjú fõherceg lábtörést szenvedett - amikor a meglõtt és roncsolt lábára rá akart állni -, kimosta a sebet és kemény kötésbe tette a lábat. Estére megérkeztek a szülõk és dr. Janny Miklós, az Erzsébet Kórház (a budai vöröskereszt egyleti kórház, mai Sportkórház) fõorvosa. Úgy döntöttek, hogy a beteg szállítható, bár nagy fájdalmai voltak, dr. Parecz már korábban is morfiuminjekciókkal enyhítette azokat. A Keleti pályaudvarról Aradra küldték a magyar királyi államvasutak egészségügyi kocsiját, amelyet azután az aradi személyvonathoz csatoltak három szalonkocsival együtt. A vonat 10 perc késéssel futott be a Keleti pályaudvarra szeptember 4-én, reggel 6 óra 20 perckor. A vöröskeresztes kocsit, amelybe átszálltak a szülõk és a kíséret is, a bécsi gyorshoz kapcsolták, a sebesült ezzel a szerelvénnyel Kelenföldig ment, ahonnét külön mozdony húzta a Déli pályaudvarra. Itt hordágyra téve a beteget a menet gyalog folytatta útját az Alkotás úton, Mozdony utcán, Gyõri úton át az Erzsébet Kórházig, a vöröskereszt egyleti kórházig (A mai Sportkórház hátsó kapuja, Gyõri út 15.). Az elsõ kötözést, amikor a sebet kitisztították és eltávolították a csontszilánkokat és egyéb szennyezõdéseket, Janny Miklós igazgató fõorvos végezte Rapcsák Lajos, Liebermann Leó és Rimely Sándor orvosok segédletével. Az újságok szerint a sebet még jó néhányszor kitisztították, újabb csontszilánkokat szedtek ki, hogy ezek által induljon meg a csontképzõdés. "Sebláz nincs, a fõherceg étvágya jó", sérülése "inkább fájdalmas, mint veszélyes" - vélte a Magyarország tudósítója szeptember 5-én. A hivatalos lap - Budapesti Közlöny - szeptember 5-én kommünikét adott ki a balesetrõl. A fõherceg "egy általa meglõtt vadmacska üldözése közben, saját fegyverének véletlen elsülésétõl, jobb lábának felsõ combján lõseb sérülést szenvedett." A szeptember 5-i - hatodikán megjelent - hivatalos jelentés így szólt: "A gyógyulás kb. 3 hónapot vehet igénybe, mely idõ alatt orvosi jelentést nem adnak ki, hanem a gyógyulásról esetenkénti közléseket tesznek közzé." A sajtó gyanút fogott. "E kommünikébõl kitûnik a kir. herceg súlyos állapota" - állapította meg a Magyarország. Az újságírók ostrom alá vették a kórházat, de be nem jutott senki. Így az újságok megteltek találgatásokkal. "A királyi herceg állapota azáltal súlyosbodott, hogy ráállt a meglõtt lábára, és széttört a combcsont. Libits mint szemtanú állítja ezt. A seb roncsolt lõtt seb, a golyó hátul a combcsont nagy tomporánál hatolt be kívülrõl s alulról lefelé és fölfelé haladt s mintegy 5-6 centiméternyi csonthiányt (defectust) okozott." Így a Magyarország szeptember 6-án. A Vasárnapi Újság: "A baj súlyos, de az orvosok az eddigi állapot alapján remélik, hogy az ifjú, s különben nagyon edzett szervezetû fõherceg teljesen fel fog gyógyulni; e gyógyulás azonban hosszú ideig is elhúzódhat. Egyelõre úgy sejtik, hogy nem igen fogja katonai pályáját folytathatni, mert jobb lába, a meggyöngülésen kívül, alkalmasint rövidebb lesz valamivel a balnál." Mire ezek a tudósítások kikerültek a nyomdából, a fõherceg már halott volt. "...felöltöztették egyenruhájába s ott terítették ki a kórház egyszerû halottas ágyán. Fehér lepelt borítottak rá, s Dobner fõhadnagy, a herceg katonai oktatóinak egyike állt mellé s olykor fölemelte a lepelt, hogy látni lehessen a halottat, ki nem változott el. Az ifjú, egészséges arcot a szenvedések még nem bírták feldúlni. Nyugodt volt... A kórházban rögtönzött ravatalhoz csak keveseket bocsátottak. A holttest gyorsan föloszlásnak indult s ezért már e hó 6-ikán délután koporsóba helyeztetvén leólmozták s az érckoporsó fedelét is rátették." (Vasárnapi Újság) A fõherceg 6-án délelõtt, 10 óra 47 perckor halt meg. Az újságok egyre ellentmondóbb híreket közöltek. A Nemzet 1895. szeptember 6-i (esti) száma arról írt, hogy László délelõtt háromnegyed 11 óra tájban, vérmérgezés következtében halt meg. E tudósítás szerint a golyó "fölülrõl lefelé hatolt". Elõzõ este "heveny csontvelõlobban üszkösödés lépett fel a lágy részeken rapide terjedõ jelleggel." A Magyarország címû napilap szeptember 7-i számában az orvosi vélemény szerint a sebet nagyon erõs robbanógolyó okozta. "Bõrvizenyõ lépett fel (empysema), majd vérmérgezés, végül szívszélhüdés." A Vasárnapi Újság szerint "a golyó a fõherceg lábában a comb felöli tövébe fúródott, a robbanó golyó a csontot érve explodált, szétroncsolta a csontot." A további eseményekrõl elõször a Nemzet szeptember 7-i számából értesülünk. "A halott fõherceget hadnagyi díszegyenruhájába öltöztették..." Ez az újság "arcának rettenetes fehérségérõl" ír. Ugyanakkor egy másik tudósítás szerint "az üszkösödés olyan erõs volt, hogy László teljesen megfeketedett, orrán-száján folyt a vér, ezért este a koporsót le kellett ólmozni." Az utóbbi állítást nem támasztja alá a halott fõhercegrõl készült fényképfelvétel. A bõvebb korabeli sajtótallózást azért közöljük, mert egyrészt a politikai életben már valóban jelentéktelen szerepet betöltõ fõherceg halála körül is mennyi az ellentmondás és mennyi a pontatlanság, azaz mennyire nem lehet a korabeli sajtót bármiféle forrásnak tekinteni. A másik ok az, hogy egy jelentéktelen, de mégiscsak "magyarországi Habsburg-ági leszármazott" halála mennyi balsejtelmet és gyanút tartalmaz. Még a halál napján, 1895. szeptember 6-án délután megérkezett a bécsi fõudvarmesteri hivatal értesítése, amely szerint László "magyar területen fog örök nyugalomra helyeztetni, még pedig minden valószínûség szerint a budavári Zsigmond kápolnában" - írta a Magyarország szeptember 7-én. És jól értesült forrásból közölte, hogy a királyi herceg állapota kezdettõl aggasztó volt. A kezelõorvosok nem voltak tisztában azzal, hogy e balesetnek mi lehet következménye. A helyzet komolyságát eltitkolták, sõt a beteg lázát is letagadták. László halála a nekrológokban komoly politikai okfejtésekre adott alkalmat. "Nem gondoltunk arra, hogy a pragmatikai szankciókból levezetett örökösödési elvek értelmében valamikor a közeli belátható jövõben József nádor ivadékain ragyogjon Szent István koronája, ha már a végzet elszólította annak legméltóbb, nagyokra hivatott örökösét. Tudtuk, hogy csak messze sorban, a 26-ik helyen állnak József kir. herceg leszármazói az uralkodásra hivatott ágak rendjében, habár egy bölcs, elõrelátó családi politika kereste az összeköttetést, mellyel házasság útján közelebb hozza õket az uralkodó ághoz" - kesergett a Magyarország szeptember 8-án, nem titkolva ellenszenvét Ferenc Ferdinánd trónörökössel szemben s fenntartásait a császári unoka, Auguszta irányában. (Rákóczy Rozália összeállítása) Az elõkészületek szigorú elõírások szerint folytak. A temetést 1895. szeptember 11-re tûzték ki. A holttestet a papságtól kísérve szeptember 10-én vitték át a ravatalos szobából a várkápolnába. "A kitétel" - zárt koporsóban - "szerdán, szeptember 11-én reggeli 8 órakor kezdõdik... A templom feketével van bevonva... Az oltárokon fekete szövetek, melyeken az elhunyt címerei láthatók... A gyászágyon ki vannak állítva a bársonyvánkoson a hercegi korona, a fõhercegi kalap, a csákó karddal, aztán az elhunyt rendjelei." Szó szerint ugyanezeket közölte szeptember 11-én a Pester Lloyd is, amelyeket a Pesti Hírlap írt. A Magyarország 1895. szeptember 15-i számában megjelent egy cikk Pázmándy István tollából, aki erõteljes támadást intézett dr. Janny ellen. Leírja, hogy õt is érte hasonló baleset, s õt úgy kezelték, hogy minél kevesebbet mozgatták, sebét rendszeresen kitisztították és teljesen meggyógyult. Kétségbe vonja a kórházi kezelés helyességét, és nem érti, miért nem hívták Lászlóhoz dr. Kovács orvostanárt, aki Európa-hírû szaktekintély a lõsebeknél. Annál is inkább érthetetlen, mivel dr. Kovács József ebben az idõpontban naponta járt az Erzsébet Kórházba (a vöröskereszt egylet kórházába). Megvádolja dr. Jannyt azzal, hogy Lászlót, amikor rosszra fordult állapota (5-rõl 6-ra virradó éjszaka) otthagyta és a svábhegyi villájában tartózkodott. László édesapjának, József Károlynak nem tetszettek a fia haláláról szóló ellentmondó vélemények, ezért 1895. novemberében részletes vizsgálatot rendelt el az álgyai erdõben. Az összes jelenlévõket személyesen kihallgatta és igyekezett rekonstruálni az eseményeket. A szemtanúk az eseményeket utólag egészen másként mondták el, mint annak elõtte. Jelentkezett már olyan "fültanú" is, aki hallotta, amikor László azt mondta: "jaj, meglõttem magamat!" Thewrewk István László fõhercegrõl könyvet szándékozott írni. Tanácsért és adatokért József fõherceghez fordult, aki a következõ levélben válaszolt a Balatonkenesén idõzõ írónak: "Kedves Thewrewk Uram! Szándékolt életrajzírására felejthetetlen szeretett Lászlómról legjobban szerezhet adatokat Libits Adolf igazgatómtól, Himmel alezredestõl, Dobner fõhadnagytól az utóbbi idõkbõl, az elõbbiekbõl Holdházy püspöktõl, Malatin bencés tanártól és Köppel plébánostól, aki valahol Sopron vagy Vasmegyében van most. Ami a végzetes vadászati szerencsétlenséget illeti és a végórákat, ne tessék sietni, mert a hírlapokban mind hiányosan és elferdítve jelent meg, de ezeket összeállítjuk magunk a jelenvoltakkal és ha készen lesz, megküldöm. Kisjenõrõl is egyébként bejelentendik a jelenvoltak mindazt, a mit észleltek. Isten Önnel." - közölte a Vasárnapi Újság. Az életrajz soha sem jelent meg, csak egy rövid kivonata látott napvilágot László fõherceg életébõl címmel magyarul és németül 1896-ban. A baleset körülményeit továbbra is homály fedi. Rendelkezésünkre áll ugyan egy 134 lapos gyûjtemény, amely újságkivágatokat tartalmaz László fõherceg haláláról. A világsajtót azonban a párizsi Havas hírügynökség tájékoztatta, a cikkek tartalma megegyezik a magyar lapokéval. Amikor a nádori kriptába behatoltunk, a László Fülöp kõszarkofágjának tetején levõ fehér márványszobrot a sírrablók feltételezhetõen feszítõvel a fal mellé mozgatták. A görögös jellegû fémkoporsó tetejét teljes hosszában felfeszítették. László testének maradványai a koporsó és a kõszarkofág lapjai közötti részben, a földön voltak. Ruhát alig találtunk a test mellett. Bár a holttestet nem balzsamozták vagy konzerválták, a kripta állandó száraz levegõje és hõmérséklete következtében a vastagabb izomkötegek és a bõrrészek kiszáradtak és helyenként megmaradtak. László Fülöp halotti ruhájából legjobban a derekáig bújtatott gombolású fehér katonai ing maradt meg. Elején fehér puplinbetét volt. Ruhájának többi része elszakadt, szétporladt; néhány paszomántöredék és rézgomb tanúskodik hajdani formájáról. A rajta levõ kabát fehér atlaszselyembõl készült. A holttest töredékes maradványait összeszedtük és a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének laboratóriumában vizsgáltuk meg. A ballábon az izomkötegek térdig ép állapotban voltak, jobb lábán elkeskenyedtek. Elsõ pillanatra úgy néztek ki, mintha jobb lábát amputálták volna és a megmaradt lágy részt felvarrandó lebenynek hagyták volna meg. Késõbb azonban meggyõzõdtünk arról, hogy a csontvéget nem egyenesítették le, az összes szilánkot sem távolították el. Hiába illesztettük össze a meglevõ szilánkokat, a jobb combcsontból mintegy 6-7 cm-es rész hiányzott. Nyilvánvalóan azok a darabok hiányoztak, amelyek részére édesanyja, Klotild "ezüst" ereklyetartót készíttetett egy mûötvössel. A "robbanó golyóról" szóló tudósítások már makroszkóposan, a felszínes vizsgálat során sem igazolódtak, mert a megmaradt izomkötegek között fémszilánkot nem találtunk. László Fülöp nagyatyja, József nádor testi jellegeit örökölte; a fenno-nordikus típushoz tartozott. Anatómiai variációi zömében azonosak voltak József nádoréval. Termetét az egyes testrészekbõl számítva 174,2 cm-nek határoztuk. Erõteljes testalkatú volt. A csontokon az izomtapadási felszínek erõsek, különösen a vállizmok jól fejlettek. A felkar felsõ harmadában görbült. A sípcsontokon a foramen nutritium - éppúgy, mint József nádornál - szokatlanul hosszú. László fõherceg halálának okát a halotti anyakönyv vérmérgezésben jelöli meg. Kezelésérõl orvosi adataink nincsenek, a hírlapi tudósítások pontatlanul ugyan, de némi kórfolyamatot közölnek. A következõkben az igazságügyi orvosszakértõi jegyzõkönyvbõl idézünk: "Vizsgálatunkkor a combcsont lövési sérülésein kívül a vázcsontokon más kóros eltérés nem volt. A spontán mumifikálódott lágyrészekben apró csontfragmentumok helyezkedtek el. László halálának okát - a combcsont röntgenképe és a korabeli tudósítások alapján - általános vérfertõzõdéssel (sepsis), illetve üszkösödés okozta keringés-összeomlással magyarázhatjuk. A combcsont lövési sérüléseinek többsége igen erõsen szilánkos. Böhler szerint e szilánkosodási zóna gyakran 20 cm kiterjedésû is lehet. Lászlónál a szilánkosodás 14 cm-re terjedt ki. Mivel a lágyrészek elpusztultak - részben spontán mumifikálódtak - más anatómiai képlet sérülését nem észlelhettük. A combcsont lövési sérülését a traumatológia általában fertõzöttnek tekinti. Korábban J. Vidal 75%-ban, Böhler 83%-ban, Franz éppenséggel 90%-ban észlelt fertõzést a combcsont lövési sérülései után. A fertõzés rendkívül veszélyes volt, mert pl. a krími háborúban - 1854-56-ban - az ilyen sérültek 86,6%-a halt meg ennek következtében. Az elsõ világháború kezdetén még mindig 80%-ig emelkedett az ilyen halálozás, és késõbb csökkent csak 42%-ra. Tehát az 1800-as évek végén nem tartozott a ritkaságok közé a combcsont lövési sérülésének fertõzéses szövõdménye, de még az sem, ha halálos következménnyel járt. A hírlapi jelentésekbõl megállapítható, hogy Lászlónál a sérülés szövõdményeként eves-üszkös gyulladás lépett fel. Ilyen folyamat vagy súlyosan szennyezett sérülésekbõl, vagy a legyengült emberek fertõzött sérüléseibõl alakul ki. Az eves-üszkös gyulladás - akár nagymérvû fertõzés, akár a rossz szervezeti visszahatás okozza - rendkívül súlyos folyamat; ilyenkor a kórokozó által termelt nagy mennyiségû mérgezõ anyag felszívódása általános vérfertõzõdést vagy általános eves gennyvérûséget idéz elõ. A traumatológiai tapasztalatok szerint a legtöbb combcsontlövéses sérült kivérzett és általános idegrázkódtatás (sokkhatás) állapotában van. Ezek a szövõdmények a szervezet ellenállóképességét nagymértékben gyengítik. Bár László esetében ilyen klinikai adataink nincsenek, a kórlefolyás szempontjából azonban ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, sõt azt is számításba kell vennünk, hogy László - a hírek szerint - hosszabb ideig a sérülés helyén feküdt és szakszerû elsõsegélynyújtásra azonnal nem kerülhetett sor. De még a baleset helyérõl való elszállíttatás körülményei is ronthatták László állapotát. A szilánkos combcsonttöréses sérült mozgatása ugyanis (a test felemelése miatt a törés helyén és lefelé a végtag megtörik) részben nagy fájdalmat okoz, részben a heveny sokkhatás következményeit befolyásolja. Az orvosi ellátásról elmondhatjuk, hogy a mai kezelési elvek alapján sem kifogásolható az, hogy az elsõsegélyt nyújtó orvos morfint adott a sérültnek. E szer ugyanis csillapította a fájdalmat, s ezzel közvetve még az esetleges sokk leküzdésében is segíthetett. Szükség volt a sérült végtag kötözésére, illetve megfelelõ szállítókötés felhelyezésére is, bár ennek mibenlétérõl pontos adataink nincsenek. A sebkimetszést mûtéti körülmények között nem hibáztathatjuk, ezért indokolt az is, hogy a sérültet kórházban látták el. A sérülés helyét figyelembe véve csak kiízesítés alapján ezt a következtetést vonták le, hogy az nem tartható meg. Mivel részletes orvosi adataink nincsenek, ma már nem lehet abban állást foglalni, hogy Lászlónál a sérült végtagot azonnal el kellett-e távolítani vagy sem. A mai traumatológiai ellátás szabályai szerint az már hiba volt, hogy a csontszilánkokat eltávolították. Ezzel ugyanis olyan csontanyaghiányt okoztak, amely a csontheg kialakulását akadályozta. Korunk álláspontja az, hogy a fertõzést nem a csontszilánkok idézik elõ, hanem a fellépõ fertõzõ gócok elégtelen feltárása, illetve az elégtelen rögzítés. A tapasztalatok azt mutatták, hogy ha az összes csontszilánkot eltávolították, olyan nagy hézagok keletkeztek a csontok között, hogy a végtag majdnem egy bõrtokon függött, és az ilyen végtagot már nem lehet használhatóvá tenni. Böhler hivatkozik arra, hogy az 1. világháborúban a franciák a combcsont lövési sérüléseinél az összes csontszilánkot eltávolították és ezért a hátországi kórházban 37 786 combcsontlövési sérült 28,8%-ánál másodlagos csonkolást kellett végezni a végtag teljes használhatatlansága miatt. A hírekbõl nem tudjuk, hogy Lászlónál miként kezelték a sérülést, a végtagot hogyan, milyen mértékben helyezték nyugalomba. A sajtóhírekbõl azonban arra következtethetünk, hogy a rosszindulatú, gyulladásos folyamat óráról órára rohamosan továbbhaladt. A modern traumatológiai tapasztalatok is azt mutatják, hogy az ilyen sebesüléseket még a végtag eltávolításával sem lehet megmenteni, és a sérültek minden orvosi segítség ellenére rendszerint napokon belül meghalnak. Tehát a Magyarország hasábjain fölrótt hibás orvosi kezelés és a halál között az okozati összefüggést nem tudjuk alátámasztani. Ha azonban az igaz volt, hogy dr. Janny Gyula az igen súlyos állapotú sérültet a halált megelõzõ idõszakban magára hagyta - bár érdemi segítségre még a mai ismereteink szerint sem volt lehetõsége -, ez a magatartás etikailag kifogásolható. Ahhoz, hogy a kommünikében vadászbalesetnek minõsített lövési sérülést elemezhessük, meg kell határozni a lõirányt is. Ehhez pedig figyelembe kellett venni, hogy a mumifikálódott lágyrészlebeny hátulsó felszínén a bõr ép volt, illetve a csontfragmentumok a combcsont töréséhez képest mediálisan (belül) helyezkedtek el. Ezért valószínûsíthetjük, hogy a lövés jobboldalról, sõt elölrõl is érhette a combot. Mivel a lágyrészek között fémes anyag nem volt, ezért nem sörétes vagy robbanófejes lövedék okozta a sérülést; egyébként is a szilánkos darabos csonttörés golyós lövedék következménye. László lövési sérülése létrejöhetett a korabeli tudósításokban leírt módon, akár véletlen baleset kapcsán is, de a baleset mechanizmusát egyértelmûen csak a fegyver ismeretében lehetne megállapítani." Gizella Auguszta Mária, József Károly unokája, József Ágost és Auguszta leánya volt. Kistapolcsányban született 1897. július 5-én és 1901. március 30-án halt meg Voloscában. (Rijekától délre a Kvarnerói-öböl partján, ma Volosko.) Betegségérõl nem írtak a lapok, minden valószínûség szerint influenzában halt meg; a halála körüli idõben telve voltak a lapok az influenzáról szóló hírekkel. Részletesen a "Családi lap", a Vasárnapi Újság írt a halálesetrõl és temetésrõl. "A voloszkai Auguszta villában április elsején délután szentelték be a halottat... A koporsót a ravatalon négy remek koszorú díszítette, mely a margitszigeti kertészetben készült. Valamennyi koszorúszalag vörös és fehér, tehát a Habsburg-család színe. Reggel a koporsót Fiuméba szállították, s innen különvonaton Budapestre hozták. A koporsó április 2-án este 10 órakor érkezett Budapestre a déli vasút pályaudvarába, ahol gróf Apponyi Lajos udvarnagy várta. Semmi hivatalos ünnepély nem volt... A fehér érckoporsót néhány percre letették a váróterem közepén, Kanter udvari plébános beszentelte, aztán a hatfogatos halottaskocsira helyezték. Lovasok és lámpásvivõk kísérték föl a várba... A koporsót a kocsiról udvari szolgák vitték a templom közepén felállított ravatalra. Ott újra beszentelték, s csöndben levitték a sírboltba, ahol újabb beszentelés után az udvarnagy átadta a holttestet a templom lelkészének, mire a gyászolók szétoszlottak és a sírboltot bezárták." A kõszarkofág tetejére Sennyei Károly szobrász készített fénykép után fehér márványból szobrot Gizelláról. A még nem is egészen 4 éves kislány sírját a nádori kripta sírrablói kifosztották, csontjait szétdobálták. A koponya épen maradt meg, a hosszúcsontokat a B-terem legkülönbözõbb részeibõl szedtük össze. Csontjai nagyság és fejlettség tekintetében megfelelnek életkorának, azon alaki és kémiai vizsgálattal semmiféle kóros elváltozás nem mutatható ki. Gizella betegségérõl, illetve halálának körülményeirõl még hírlapi adataink sincsenek. Halotti anyakönyvi adatok sem voltak beszerezhetõk. A gyermek 4 éves korában halt meg. "Vizsgálatunk alkalmával - írja az igazságügyi orvosszakértõi jegyzõkönyv - a koponyacsontok belsõ felszínén igen kifejezett agytekervény-lenyomatokat észleltünk és ennek alapján az idült agynyomás feltételezhetõ, amely akár haláloki tényezõként is szóba jöhet, akár bármely interkurrens megbetegedés súlyosabb lefolyását elõsegítheti. Az erõszakos halálokot semmi sem bizonyítja. Klotild Mária Rajnera József Károly és Klotild legfiatalabb lánya volt. 1884. május 8-án (9-én?) Fiuméban (Rijekán) született és 1903. december 14-én Alcsúton halt meg. 1904. január 3-án közlemény jelent meg: "Most az elhunyt fõhercegnõ családjához közelálló forrásból az elhunytra vonatkozó következõ adatokat közlik velünk: Alcsúth, karácsony hetében. Klotild Mária Rajnéria fõhercegnõ 1884. május 9-ikén született Fiuméban, mint József fõherceg és Klotild fõhercegnõ hetedik gyermeke. Gyermekéveit és mondhatni egész életét Alcsúthon töltötte testvéreinek társaságában, nevelõnõjének, Holdházy Mária kisasszony, jelenleg fõhercegi társalgónõnek és fenséges szüleinek céltudatos szeretetteljes nevelése alatt. A fiatal fõhercegnõ testileg és szellemileg szépen fejlõdött... A tudományokban bõ ismereteket szerzett... Szerette a természetet. A nyilvánosságban, a világban nem szerepelt. Egyszer jelent meg nyilvánosan, egyszer és utoljára, akkor, midõn édesatyja ez év tavaszán születésének 70-ik évfordulóját ünnepelte a Margitszigeten. Akkor megfázott s azóta betegeskedett; a nedves, esõs idõjárás megtámadta, megölte. A nyár folyamán magához tért, az õszt pedig orvosi tanácsra családja körében a Tátrában töltötte, honnan látszólag egészségesen tért vissza. Novemberben lázas tünetek lepték meg, s december elején ágyba dõlt. A szeretõ anya, a szeretõ nõvérek hiába ápolták önfeláldozással, szép lelkét magához vette az úr; december 14-ikén elhunyt, mindazok fájdalmára, akik ismerték." (Vasárnapi Újság. A cikk írója S. S. - valószínû Sávoly Sámuel hírlapíróval azonos.) Pergessük vissza az eseményeket; a korábbi közlemények ellenkeznek a "közelálló forrás" adataival. A fõhercegnõ temetése 1903. december 18-án volt, teljes udvari pompával, az egész család, valamint a király jelenlétében. A látogatók számára csak 18-án reggel nyitották meg a fekete lepellel bevont Szt. István (Zsigmond) kápolnát. A zárt koporsót kétlépcsõs, alacsony, aranyszövettel borított ravatalra helyezték; a ravatal mellett királyi korona, hercegi kalap, egy pár fehér kesztyû és legyezõ s az elhunyt kitüntetései feküdtek egy-egy párnán. A délutáni - már a nyilvánosság kizárásával lefolyt - egyházi szertartás után az udvari inasok vitték a koporsót a kriptába. A szertartás utolsó mozzanataként Fejérváry Géza, helyettes fõudvarmester a koporsó ezüst kulcsát átadta a királyi vártemplom plébánosának - írták a december 19-i és 20-i napilapok és a Vasárnapi Újság. Olvassuk ismét a Vasárnapi Újságot. "Gyermekkorától fogva törékeny, beteges szervezetû volt, mindig nagyon kellett rá vigyázni; tüdeje már régebb idõ óta meg volt támadva, s ezért sokat tartózkodott szüleivel az Adria partvidékén. A nyilvánosság elõtt keveset szerepelt, a budapesti közönség azonban gyakran láthatta, mikor jótékonysági vagy egyéb ünnepélyeken szüleivel megjelent... (Ezen ismertetés ellentmondónak tûnik az 1904. január 3-iki közleménnyel.) A tél beálltával baja mind súlyosabb lett, erõs láz kezdte gyötörni... december 10-én hurutos tüdõgyulladása volt, melyhez késõbb mellhártyagyulladás is járult. A december 12-én újból Alcsúthra hívott Kéthly tanár kénytelen volt kijelenteni, hogy a beteg állapota válságosra fordult. Másnap 14-ikén reggelre a fõhercegnõ elhunyt. Dr. Kéthly Károly egyetemi tanár a fõhercegnõ betegségérõl a következõket hozta nyilvánosságra: A fiatal hercegnõ betegsége valószínûleg meghûlés következtében hirtelen támadt. Hurutos tüdõgyulladás állott be s másnap már az udvari orvost, Czyzewsky Gyulát hivatták... A hurutos gyulladás nem tágított... három nap múlva újabb komplikációt állapíthattunk meg, ugyanis a baloldali mellhártyalob és szívburoklob társultak a tüdõgyulladáshoz. De a legodaadóbb ápolás és orvosi kezelés sem voltak képesek a katasztrófát meggátolni. A halál legközelebbi oka szívszélhûdés volt." Klotild december 15-én déltõl 17-én reggelig feküdt az alcsúti kápolnában készített ravatalon. A koporsót 17-én reggel zárták le és még aznap Budára hozták. "Néhai József cs. és kir. fõherceg a tulajdonát képezõ Margitszigeten szt. Margit tiszteletére egy szép góth stílû kápolnát építtetett. A kápolna, amely 80 000 koronában elkészült, a fõhercegi család magántulajdonát képezi". A levél 1907. június 9-én kelt. A József Károly által elkezdett kápolnaépítkezést özvegye, Klotild fejeztette be. Az új kápolna képe megjelent a Vasárnapi Újság június 30-i számában. A kép aláírása mindössze ennyi: A Klotild Mária fõhercegnõ emlékére emelt kápolna a Margitszigeten. Ma már a kápolnának csak az 1927-ben öntött kis harangja van a margitszigeti Szt. Mihály-kápolna birtokában. Az épület a második világháború folyamán annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. Egykori helyén ma Árpád-házi Szent Margit tiszteletére emelt kis oltár áll. Akik ismerik a szigetet, régóta ott sétálgató idõs emberek, mondják, hogy ott állt Boldog Margit kápolnája s nem messze ettõl a László-kápolna. Klotild-kápolnáról nem tudtak. Végül egy 1911-ben kiadott postai képeslevelezõlap segített. Ugyanazt a kápolnát, amelyet József építtetett Boldog Margit tiszteletére, ugyanazt, amelyet a Vasárnapi Újság a Klotild emlékére emeltnek mondott, jelölte így: a László fõherceg emlékére épített kápolna a Margitszigeten. Napjainkra már feledésbe merült a fiatalon elhunyt két fõhercegi gyermek, elfelejtõdött a sziget egykori tulajdonosa is. A kripta megnyitásakor Klotild horganykoporsóját a felirat nélküli szarkofágban találtuk meg kifosztott állapotában. A csontváz jelentõs részét megtaláltuk, a koponya hiányzott. Visszatemetéskor maradványait a középsõ nagy, kettõs szarkofágba tettük vissza édesanyja és édesapja mellé, hisz a nyitott szarkofágban nem láttuk biztosítva nyugalmát. A kripta egyenletes és száraz levegõje következtében nagyobb bõrfelületek is épen maradtak, így pl. az egész hasi tájék a nyaktól az alhas végéig. Csontozata vékony volt. A halotti anyakönyvben halálokként tüdõvizenyõt jelöltek meg. Vizsgálati leleteink alapján a halál okát illetõen nem tudtunk nyilatkozni. A csigolya-elváltozások felvetik a fiatalkori scoliosis gyanúját, ez azonban haláloki tényezõként nem értékelhetõ. A csöves csontokból számított testmagasság 167 cm körüli -, Klotild fõhercegnõ az átlagosnál magasabb termetû volt. József Károly Lajos lovassági tábornok, a "cigányos József", József nádor harmadik feleségétõl, Mária Dorottyától származó fia volt. 1833. március 2-án született Pozsonyban és 1905. június 13-án, 72 éves korában Fiuméban (Rijekában) halt meg. Fiatal éveit fõleg az alcsúti kastélyban töltötte, majd egyre többet foglalkozott a katonai tudományokkal. Az 1848-as forradalmi eseményeket követõen anyjával, Mária Dorottyával Schönbrunnba távozott. Már 12 évesen a "nádor-huszárok" közé került, majd a dragonyosokhoz ment át. Mind késõbbi életrajzírói, mind a kortárs sajtótudósítók egyöntetûen 1845-ben jelölik meg katonai pályájának kezdetét, amikor mint hadapród lépett be a 12. Palatinus-huszárezredhez. Ezt cáfolja az évenként megjelent hivatalos tiszti névjegyzék, amelyben mint az uralkodó család tagja szerepelt ugyan, de 1848-ig cím és rang nélkül. A sematizmus szerint 1848-ban kezdõdött katonai szolgálata az I. Ferenc József nevét viselõ 3. galíciai dragonyosezredbe õrnagyként. Katonai pályafutása ettõl kezdve töretlen, 1868-ban õ lett a magyar királyi honvédség elsõ fõparancsnoka. Magyarországra 1866-ban költözött újra, az alcsúti uradalmat azonban teljes egészében csak 1867-ben, István halála után vehette át. Önálló birtokai nem voltak Magyarországon; apjuk halála után István és József közösen örökölték az alcsúti, ürömi és piliscsabai uradalmakat. Bánkútot és Kisjenõt, amely István magánbirtoka volt, végrendeletileg kapta bátyja halála után. 1860-ban tábornok Olaszországban, 1866-ban a porosz háborúban altábornaggyá nevezik ki, a koronázási menetben altábornagyi ruhában kíséri Ferenc Józsefet. 1868-ban nevezik ki a honvédsereg fõparancsnokává, 1874-ben a hadgyakorlaton kitünteti Ferenc József és ettõl kezdve mint "lovassági tábornok" szerepel. 1864. május 12-én feleségül vette Klotild szász-koburg-gothai hercegnõt, Lajos Fülöp francia király unokáját. Elsõ gyermekük, Erzsébet 10 hónapos korában, László fiuk 20 éves korában, Klotild lányuk pedig 19 éves korában halt meg. Lányuk, Mária Dorottya 1896-ban orleansi Fülöp herceg felesége, Margit Klementina pedig 1890-ben Thurn und Taxis Albert herceg felesége lett. Magyarországon a "magyar Habsburg" ágat József Ágost vitte tovább, aki 1893-ban a bajor Augusztát, Ferenc József unokáját vette el és ezzel újra egyesült az osztrák és a magyar Habsburg ág. (Auguszta 1964-ben Regensburgban halt meg.) József Károly a múlt század második fele magyar társadalmának ismert személyisége volt. Katona volt, de politikával sohasem foglalkozott. Büszke volt "fõtûzoltó" címére. József fõherceg életét és tevékenységét részletes, képes riportsorozatban, különkiadásban közölte a Vasárnapi Lapok 1897. augusztus 8-án megjelent 19. száma. E cikkek felsorolták a fõherceg erényeit és érdemeit, nem feledkezve meg a tudományos tevékenységérõl sem. 1885. és 1894. között öt könyve jelent meg. Két, cigányokkal foglalkozó mûvéért a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. Botanikai munkásságát pedig a kolozsvári egyetem doktori címmel ismerte el. Mivel a fõváros közelsége ezt lehetõvé tette, Alcsúton tartotta meg társadalmi rendezvényeit is. Itt fogadta a Kertészeti Fõiskola (egyetem) képviselõit és itt rendezte nagyszabású tûzoltóünnepélyeit is. Ezekrõl az eseményekrõl a képeslapok részletes, képes tudósításokat közöltek. József fõherceg és népes családja kimeríthetetlennek tûnõ forrás volt a lapok számára. A Vasárnapi Újság 1892-ben teljes karácsonyi számát szentelte József fõhercegnek és cigány barátainak. A család ideje legnagyobb részét Budán vagy Alcsúton töltötte, a nyári hónapokban azonban leköltöztek Fiuméba, a fõhercegi Villa Giuseppe nevû kastélyba. Ferenc József a IX. statisztikai kongresszus elnökévé nevezte ki. Az õsrégészeti és embertani kongresszuson kiállított tárgyaival vett részt. A régiségek iránti szeretetét Rómer Flóristól tanulta, aki tanítója volt. Egész életén át sokat foglalkozott a cigánykérdéssel. Tanulmányozta nyelvüket, igyekezett õket letelepíteni. Göbölyjáráson falut építtetett a cigányok számára