Mit jelent a Holocaust a mai fiatalok számára? Általában csak iskolai leckét, személytelen adatokat. Ez a kötet igaz történetet dolgoz fel. Kerüli a borzalmak részletezését, az olvasó mégis átéli, átérzi a hajdan élt kislány, Hana sorsának tragikumát. A személyes hangvétel, a család képei és Hana rajzai közel hozzák az eseményeket, és megmutatják, hogy a történelem emberi sorsokról szól. 2000 márciusában egy bõrönd érkezett Tokióba, egy kis múzeumba. A fedelére ezeket a szavakat festették durva betûkkel: Hana Brady 625, 1931. május 16., Waisenkind - árva. A gyerekek, akik látták a kiállított bõröndöt, tele voltak kérdésekkel. Ki volt Hana Brady? Milyen volt az arca? Mi történhetett vele? Azt akarták, hogy Fumiko Ishioka, a múzeum vezetõje, mihamarabb találja meg a válaszokat.Fumikót is magával ragadja a gyerekek izgalma. Útnak indul, nyomok után kutat Európában és Észak-Amerikában. A bõrönd rejtélye visszaröpíti õt az idõben hetven évvel ezelõttre, egy cseh kisvárosba, Hanához és családjához, akiknek boldog életét felforgatta és darabokra zúzta a náci megszállás.
Karen Levine könyve hatvan évvel ezelõtti tragikus történet egy tizenéves kislányról, amelyet japán gyerekek segítségével nyomozott ki az írónõ: " Gyerekek, gyerekek! " szólt apa, és kivett egy ollót a konyhai fiókos szekrénybõl. " Ki kell vágnunk ezeket a csillagokat, és fel kell varrnunk a kabátunkra. Muszáj ezt viselnünk, ha elhagyjuk a házat! "
"- Miért? "kérdezte Hana. - Az emberek így is tudják, hogy zsidók vagyunk.
- Ezt kell tennünk - válaszolta apa. Olyan kedvetlen, szomorú és fáradt volt, hogy a gyerekek nem vitatkoztak vele. Ezentúl Hana ritkábban ment ki az utcára.!
A sárga csillag szomorú története ez. A megkülönböztetésé, az értetlenségé, az embertelenségé, a múlté. A múlté, ami nem ismétlõdhet meg, s amit mindenkinek meg kell ismernie.
Hana bõröndje is a múlt egy része, egy emlék. Ez maradt és a titok, ami körüllengte a tárgyat. Rajta a neve, a születési dátum. Más semmi. S most itt egy könyv, amit fél évszázaddal késõbb kiadtak. Az író és az olvasó Hanát keresi a regényben, az elveszett kislányt. Emlékeket róla, milyen lehetett, hogyan élt, és hogyan halt meg.
A bõrönd története Auschwitzban befejezõdött, de Japánban majdnem ötven évvel késõbb újrakezdõdött. Fumiko Ishioka a Tokiói Holocaust Oktatási Központ igazgatója azzal a szándékkal fordult az európai holocaust emlékközpontokhoz, hogy valami tárgyat kaphasson múzeumába, amely segítségével még közelibbé, érthetõbbé teheti a japán gyerekeknek a holocaust borzalmait.
A hosszú levelezés és kérések után végül Fumiko kapott egy pár gyerekcipõt, zoknit, mellényt, egy doboz Zyklon B mérges gázt és egy bõröndöt, Hana bõröndjét. S innentõl kezdve Fumiko és tanítványai nyomozni kezdtek. Ki lehetett Hana, hol élt, él-e még, milyen volt? S mintha Hana meghallotta volna, segíteni kezdett. Elvezette Fumikot elõször Hana szülõvárosába, majd Prágába, s végül felfedezte Hana ma is élõ bátyját. A nyomozás egyre izgalmasabb lett, Fumiko levelet írt George-nak, a bátynak, aki évtizedes mély gyászából felébredve, úgy érezte – segítenie kell. Fényképeket küldött Hanáról, majd pár hét múlva megérkezett õ is, hogy meséljen.
S így született meg a könyv is, amit egy kicsit Anna Frank vagy David Rubinowicz naplójához lehetne hasonlítani. Ez a könyv mégis más. A történet viszont ugyanaz. Egy kislányról szól, akit ártatlanul elhurcoltak, s elvették tõle az életét, a sorsát. Régen volt, mondhatják, mégis ez az embertelenség még mindig mai történet. Mai történet, mert tanít minket, hogy ilyen többé ne forduljon elõ. Mondhatják, hogy hol vannak már a túlélõk, hogy ki emlékszik már erre? A túlélõk köztünk vannak, itt élnek a gyerekeik, az unokáik, akik emlékeznek. S igenis emlékezni kell erre, mert ezt sohasem szabad elfelejteni! Errõl beszélni kell, ezt meg kell magyarázni!
A könyv érdekessége még, hogy a fordítást egy 16 éves fiúra, Miháczi Mártonra és édesanyjára, Zanati Zsófiára bízták. Így lett a könyv még gyerekibb. megközelíthetõbb diákoknak, kamaszoknak. A kiadó , Minerva Nova, egy érdekes sajtóanyagot csatolt a könyvhöz, amelyben gyerekek írják le véleményüket.
Íme néhány idézet:
"Szomorú és tanulságos. Nem szabad elõítéleteket hozni vallás, szín szerint. Szerintem ez a könyv csodálatos!" írta Alexandra.
"A negyedikes unokám a következõ 2 kérdést tette fel a könyv elolvasása után: mit jelent a holocaust? És mi az a gázkamra? "
"Ez a könyv megérintette a szívemet." (Rita, 14 éves)
S, hogy mit is kezdjünk mi Hana bõröndjével? Szerintem töltsük meg beszélgetésekkel, amelyekbõl talán emberséget, szeretetet, és megértést tanulhatunk.
[img]http://blog.jaszfenyszarusuli.hu/wp-content/uploads/2008/08/hana3.jpg[/img] is not a valid Image.
[img]http://blog.jaszfenyszarusuli.hu/wp-content/uploads/2008/08/hana2.jpg[/img] is not a valid Image.
Részlet
Karen Levin
Hana bõröndje
Egy napon Hana és George sorban álltak a mozi elõtt, hogy megnézzék a Hófehérke és a hét törpét. Mikor a pénztárhoz értek, megláttak egy írást, amelyen ez állt: - Zsidóknak tilos.- Vöröslõ arccal, villámló tekintettel fordultak sarkon, és elindultak haza. Mikor Hana belépett az ajtón, mérges volt és nagyon feldúlt.
- Mi történik velünk? Miért nem mehetek moziba? Miért nem hagyhatom a csudába azt a tilalmat?
Anya és apa gyászosan néztek egymásra. Nem volt könnyû a válasz.
Úgy tûnt, hogy minden hét hoz egy újabb korlátozást. Zsidók nem mehetnek a játszóterekre! Nem mehetnek sportpályákra! Nem mehetnek parkokba! Hamarosan Hana már nem mehetett tornázni sem. Még a tó is tiltott terület lett, ahol korizni szoktak. A barátait, akik között egy zsidó sem volt, kezdetben szintén félrevezették, mint Hanát. Ültek együtt az iskolában, mint mindig, és jól érezték magukat, miközben különbözõ csínyeket követtek el a teremben és otthon, az udvarban.
- Mindig együtt leszünk, bármi is történjen - ígérte Maria, Hana legjobb barátnõje.
- Nem engedjük senkinek, hogy megszabja, kivel játszhatunk!
De aztán, ahogy teltek a hónapok, Hana összes játszótársa elmaradt: beleértve Mariát is, aki nem ment többé át hozzá iskola után és a hétvégeken. Maria szülei megtiltották a lányuknak, hogy találkozzon Hanával. Attól féltek, hogy a nácik megbüntetik az egész családot azért, mert Mariát egy zsidó gyerekkel hagyják barátkozni. Hana rettenetesen magányos lett.
A gyerekek minden egyes barát elvesztésekor és minden egyes új korlátozás bevezetésekor úgy érezték: a világ egyre kisebb lesz. Dühösek voltak. Szomorúak és csalódottak.
- Mit csinálhatunk? - kérdezték a szüleiket.
- Hová mehetünk?
Anya és apa megpróbálták terelgetni õket, segítettek nekik új lehetõségeket találni, hogy jól érezzék magukat.
- Szerencsések vagyunk - mondta anya, mert ilyen nagy kertünk van. Bújócskázhattok. Hintázhattok. Játékokat találhattok ki. Detektívest játszhattok az éléskamrában. Felfedezhetitek a titkos alagutat. Játszhattok betûrejtvényt. Legyetek hálásak, hogy vagytok egymásnak!
Hana és George hálás volt ezért, és tényleg együtt játszottak, de ez nem pótolhatta azokat a dolgokat, amiket már nem csinálhattak, és ahova már nem mehettek. Egy remek tavaszi napon, amikor sütött a nap, õk ketten a réten ücsörögtek, unalmukban a fûvel játszadoztak. Hana hirtelen zokogni kezdett.
-Nem igazság - mondta könnyeivel küszködve.
-Utálom ezt. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen.
Kitépett egy maréknyi füvet a földbõl, és a levegõbe hajította. Ránézett a testvérére. Tudta, hogy õ is szörnyen érzi magát.
- Várj itt! - mondta George. - Van egy ötletem.
Néhány percen belül visszajött egy papírtömbbel, egy tollal, egy üres üveggel és egy ásóval.
- Mit akarsz velük? - kérdezte Hana.
- Talán ha leírjuk mindazt, ami bánt minket - mondta George, segít, hogy jobban érezzük magunkat.
- Ez hülyeség - válaszolta Hana. - Nem fogja visszahozni a parkot vagy a játszóteret. Nem hozza vissza Mariát.
De George nem tágított. Végül is õ volt az idõsebb, és Hanának nem akadt jobb ötlete. És az elkövetkezõ órákban a gyerekek lejegyezték minden keserûségüket a lapokra. George írt, Hana beszélt. Listákat készítettek arról, ami hiányzott nekik, listákat arról, amiért mérgesek voltak. Aztán listát írtak, hogy mi mindent csinálnak, mi mindenük lesz, és hova mennek majd, amikor ennek a sötét idõszaknak vége szakad.
Amikor elkészültek a listákkal, George fogta a papírlapokat, csõ alakúra összehajtogatta, a csövet belepréselte az üvegbe, és visszatette a dugót. Aztán elindultak a ház felé, és megálltak a dupla hinta elõtt. Itt ásott Hana egy kicsi gödröt, hogy odarejthessék szomorúságuk és csalódottságuk egy részét. George a gödör aljára fektette az üveget, Hana betemette földdel. Amikor végeztek, mintha a világ is egy kicsit megenyhült és kivilágosodott volna - legalább arra a napra.
Aznap este Hana bepakolt a bõröndjébe. Nem volt sok minden, amit bele rakhatott volna: néhány eléggé elhordott ruhadarab, egyik kedvenc rajza Friedl rajzórájáról, egy könyv, amit Ellától kapott. Amikor elkészült, lefeküdt. Utolsó éjszakáját töltötte Theresienstadtban. A következõ reggel a Kinderheim L410-bõl sok lányt meneteltettek ki Hanával együtt a vasúti sínekhez. A náci õrök parancsokat ordítoztak, a kutyáik vicsorogtak és morogtak. Senki nem lépett ki a sorból.
- Szerinted hova megyünk? - suttogta Hana Ellának. Senki nem tudta. A lányok egyenként szálltak be a sötét vagonba, egészen addig, amíg már egy ujjnyi hely sem maradt. A levegõ savanyú szaggal telt meg. És a kerekek forogni kezdtek. A vonat egy napon és egy éjszakán át pöfögött. Nem volt étel. Nem volt víz. Nem volt vécé. A lányoknak fogalmuk sem volt, hogy milyen hosszú lesz az út. A torkuk ki volt száradva, a csontjaik sajogtak, gyomruk begörcsölt az éhségtõl. Megpróbálták vigasztalni egymást, ismerõs, hazai dalokat énekeltek.
-Dõlj ide - mondta Ella lágyan, és figyelj, Hana!
Õ ha sír, voltaképp
oka van általában.
Pórul jár, hogyha lép,
mert százszor fáj a lába.
Éhesen gondra, búra
hajlamos lehetsz.
Nézz a jó százlábúra!
Biztos fölnevetsz.
A lányok egymás kezét fogták. Becsukták a szemüket, és megpróbálták elképzelni, hogy éppen máshol vannak. Mindegyik lány valami mást képzelt el. Amikor Hana becsukta a szemét, erõs, mosolygós bátyját látta. Azután az éjszaka közepén, 1944. október 23-án a vonat kerekei hirtelen, csikorogva megálltak. A lányokat kiparancsolták a vagonból. Ez volt Auschwitz. Egy dühös õr megparancsolta nekik, hogy álljanak egyenesen a peronon, és maradjanak csöndben. Minden erejét megfeszítve, szorosan markolta egy óriási kutya pórázát, hogy az le ne csaphasson a rabokra. Az õr gyorsan végigmérte a csoportot. Megcsördítette az ostorát egy lány felé, akit mindig zavart, hogy nagyon magas.
- Te - ; mondta, oda jobbra! - Még egyszer csattintott egyet egy másik, idõsebb lány felé.
- Te, ugyanoda! - Aztán odahívott egy csoport fiatal katonát, akik a peron szélén álldogáltak.
- Vigyétek õket, azonnal! - parancsolta, és rámutatott Hanára és a többiekre. A hatalmas fényszórók majdnem megvakították a lányokat.
- Hagyjátok a bõröndjeiteket a peronon! - vezényelték a katonák. Egy kovácsolt vaskapun át meneteltették Hanát és szobatársait mogorva kutyák és egyenruhás emberek éber tekintetének kereszttüzében. Hana erõsen szorította Ella kezét. Hatalmas barakkok mellett haladtak el, látták a foglyok csontvázszerû arcát és csíkos egyenruhájukat, amint kikukucskáltak az ajtón. Az õrök megparancsolták nekik, hogy menjenek be egy nagy épületbe. Az ajtó félelmetes csattanással vágódott be mögöttük.
Elolvastam nagyon gyorsan. Mindössze 75 oldal. Bekucorogtam a család mellé a kanapéra, õk az audiovizuális élvezeteket élvezték, én pedig a lelkemet melengettem az olvasás élményével. A tartalom nem melenget, hanem elszomorít. Vonzanak a zsidó holokauszttal kapcsolatos könyvek. Egyszerûen képes vagyok újra meg újra átélni a történteket, és nem akarom elhinni azokat a borzalmakat, amikrõl olvasok. És mindig sírok.
Egy névtelen japán adományozó önerõbõl hozta létre ezt az alapítványt, ezt a központot, hogy a japán fiatalok minél többet tudjanak meg a világtörténelem ezen fejezetérõl.
A Hana bõröndje igaz történet. Nagyon egyszerûen megírt rövidke könyv egy kislányról, akinek a bõröndje a Tokiói Holokaust Oktatási Központba került Auschwitzból. A gyerekek kíváncsiak lettek, ki ez a kislány? Hogy élt? Hol élt? Milyen volt? Hogyan került oda?
A központ vezetõje pedig nyomozni kezdett. Így ismerték meg a gyerekek a valóságot.
A fejezetek az akkori Csehszlovákiába vagy tokiói központba vezetnek, a legvégén, a nyomozás végén kerülünk Kanadába.
Egyszerû, könnyen érthetõ mondatokkal, nyelvtani szerkezetekkel érdeklõdõ gyermekeknek is ajánlom, amikor kezdenek érdeklõdni a történelem iránt.
"Valójában ez egy nagyon átlagosnak tûnõ bõrönd. A sarkain kicsit rongyos, de azért jó állapotban van.
Barna. Nagy. Elég sok mindent lehet bele pakolni-ruhákat egy hosszú kirándulásra, talán. Könyveket, játékokat, kincseket, apróságokat. De most nincs benne semmi.
......... valamiféle írás van a bõröndön. Fehér festékkel, a bal felsõ sarokban egy lány neve található: Hanna Brady. Egy születési idõ: 1931.május 16. És még egy szó: Waisenkind. Ez németül azt jelenti: árva."
Szerkesztette: Jtoti - 2012.11.26. 14:38
