Hozzászólások
Sisi Fórum » :: Más - világ :: » Könyv
 Téma nyomtatása
Könyvajánló gyerekeknek is!
Jtoti
Hana bőröndje - Igaz történet

[img]http://konyvmolykepzo.hu/wp-content/uploads/2011/11/0075_b1.jpg[/img] is not a valid Image.

Mit jelent a Holocaust a mai fiatalok számára? Általában csak iskolai leckét, személytelen adatokat. Ez a kötet igaz történetet dolgoz fel. Kerüli a borzalmak részletezését, az olvasó mégis átéli, átérzi a hajdan élt kislány, Hana sorsának tragikumát. A személyes hangvétel, a család képei és Hana rajzai közel hozzák az eseményeket, és megmutatják, hogy a történelem emberi sorsokról szól. 2000 márciusában egy bőrönd érkezett Tokióba, egy kis múzeumba. A fedelére ezeket a szavakat festették durva betűkkel: Hana Brady 625, 1931. május 16., Waisenkind - árva. A gyerekek, akik látták a kiállított bőröndöt, tele voltak kérdésekkel. Ki volt Hana Brady? Milyen volt az arca? Mi történhetett vele? Azt akarták, hogy Fumiko Ishioka, a múzeum vezetője, mihamarabb találja meg a válaszokat.Fumikót is magával ragadja a gyerekek izgalma. Útnak indul, nyomok után kutat Európában és Észak-Amerikában. A bőrönd rejtélye visszaröpíti őt az időben hetven évvel ezelőttre, egy cseh kisvárosba, Hanához és családjához, akiknek boldog életét felforgatta és darabokra zúzta a náci megszállás.




Karen Levine könyve hatvan évvel ezelőtti tragikus történet egy tizenéves kislányról, amelyet japán gyerekek segítségével nyomozott ki az írónő: " Gyerekek, gyerekek! " szólt apa, és kivett egy ollót a konyhai fiókos szekrényből. " Ki kell vágnunk ezeket a csillagokat, és fel kell varrnunk a kabátunkra. Muszáj ezt viselnünk, ha elhagyjuk a házat! "


"- Miért? "kérdezte Hana. - Az emberek így is tudják, hogy zsidók vagyunk.
- Ezt kell tennünk - válaszolta apa. Olyan kedvetlen, szomorú és fáradt volt, hogy a gyerekek nem vitatkoztak vele. Ezentúl Hana ritkábban ment ki az utcára.!
A sárga csillag szomorú története ez. A megkülönböztetésé, az értetlenségé, az embertelenségé, a múlté. A múlté, ami nem ismétlődhet meg, s amit mindenkinek meg kell ismernie.

Hana bőröndje is a múlt egy része, egy emlék. Ez maradt és a titok, ami körüllengte a tárgyat. Rajta a neve, a születési dátum. Más semmi. S most itt egy könyv, amit fél évszázaddal később kiadtak. Az író és az olvasó Hanát keresi a regényben, az elveszett kislányt. Emlékeket róla, milyen lehetett, hogyan élt, és hogyan halt meg.


A bőrönd története Auschwitzban befejeződött, de Japánban majdnem ötven évvel később újrakezdődött. Fumiko Ishioka a Tokiói Holocaust Oktatási Központ igazgatója azzal a szándékkal fordult az európai holocaust emlékközpontokhoz, hogy valami tárgyat kaphasson múzeumába, amely segítségével még közelibbé, érthetőbbé teheti a japán gyerekeknek a holocaust borzalmait.

A hosszú levelezés és kérések után végül Fumiko kapott egy pár gyerekcipőt, zoknit, mellényt, egy doboz Zyklon B mérges gázt és egy bőröndöt, Hana bőröndjét. S innentől kezdve Fumiko és tanítványai nyomozni kezdtek. Ki lehetett Hana, hol élt, él-e még, milyen volt? S mintha Hana meghallotta volna, segíteni kezdett. Elvezette Fumikot először Hana szülővárosába, majd Prágába, s végül felfedezte Hana ma is élő bátyját. A nyomozás egyre izgalmasabb lett, Fumiko levelet írt George-nak, a bátynak, aki évtizedes mély gyászából felébredve, úgy érezte – segítenie kell. Fényképeket küldött Hanáról, majd pár hét múlva megérkezett ő is, hogy meséljen.


S így született meg a könyv is, amit egy kicsit Anna Frank vagy David Rubinowicz naplójához lehetne hasonlítani. Ez a könyv mégis más. A történet viszont ugyanaz. Egy kislányról szól, akit ártatlanul elhurcoltak, s elvették tőle az életét, a sorsát. Régen volt, mondhatják, mégis ez az embertelenség még mindig mai történet. Mai történet, mert tanít minket, hogy ilyen többé ne forduljon elő. Mondhatják, hogy hol vannak már a túlélők, hogy ki emlékszik már erre? A túlélők köztünk vannak, itt élnek a gyerekeik, az unokáik, akik emlékeznek. S igenis emlékezni kell erre, mert ezt sohasem szabad elfelejteni! Erről beszélni kell, ezt meg kell magyarázni!

A könyv érdekessége még, hogy a fordítást egy 16 éves fiúra, Miháczi Mártonra és édesanyjára, Zanati Zsófiára bízták. Így lett a könyv még gyerekibb. megközelíthetőbb diákoknak, kamaszoknak. A kiadó , Minerva Nova, egy érdekes sajtóanyagot csatolt a könyvhöz, amelyben gyerekek írják le véleményüket.

Íme néhány idézet:

"Szomorú és tanulságos. Nem szabad előítéleteket hozni vallás, szín szerint. Szerintem ez a könyv csodálatos!" írta Alexandra.

"A negyedikes unokám a következő 2 kérdést tette fel a könyv elolvasása után: mit jelent a holocaust? És mi az a gázkamra? "

"Ez a könyv megérintette a szívemet." (Rita, 14 éves)

S, hogy mit is kezdjünk mi Hana bőröndjével? Szerintem töltsük meg beszélgetésekkel, amelyekből talán emberséget, szeretetet, és megértést tanulhatunk.

[img]http://blog.jaszfenyszarusuli.hu/wp-content/uploads/2008/08/hana3.jpg[/img] is not a valid Image.

[img]http://blog.jaszfenyszarusuli.hu/wp-content/uploads/2008/08/hana2.jpg[/img] is not a valid Image.

Részlet

Karen Levin

Hana bőröndje


Egy napon Hana és George sorban álltak a mozi előtt, hogy megnézzék a Hófehérke és a hét törpét. Mikor a pénztárhoz értek, megláttak egy írást, amelyen ez állt: - Zsidóknak tilos.- Vöröslő arccal, villámló tekintettel fordultak sarkon, és elindultak haza. Mikor Hana belépett az ajtón, mérges volt és nagyon feldúlt.

- Mi történik velünk? Miért nem mehetek moziba? Miért nem hagyhatom a csudába azt a tilalmat?
Anya és apa gyászosan néztek egymásra. Nem volt könnyű a válasz.

Úgy tűnt, hogy minden hét hoz egy újabb korlátozást. Zsidók nem mehetnek a játszóterekre! Nem mehetnek sportpályákra! Nem mehetnek parkokba! Hamarosan Hana már nem mehetett tornázni sem. Még a tó is tiltott terület lett, ahol korizni szoktak. A barátait, akik között egy zsidó sem volt, kezdetben szintén félrevezették, mint Hanát. Ültek együtt az iskolában, mint mindig, és jól érezték magukat, miközben különböző csínyeket követtek el a teremben és otthon, az udvarban.

- Mindig együtt leszünk, bármi is történjen - ígérte Maria, Hana legjobb barátnője.
- Nem engedjük senkinek, hogy megszabja, kivel játszhatunk!

De aztán, ahogy teltek a hónapok, Hana összes játszótársa elmaradt: beleértve Mariát is, aki nem ment többé át hozzá iskola után és a hétvégeken. Maria szülei megtiltották a lányuknak, hogy találkozzon Hanával. Attól féltek, hogy a nácik megbüntetik az egész családot azért, mert Mariát egy zsidó gyerekkel hagyják barátkozni. Hana rettenetesen magányos lett.
A gyerekek minden egyes barát elvesztésekor és minden egyes új korlátozás bevezetésekor úgy érezték: a világ egyre kisebb lesz. Dühösek voltak. Szomorúak és csalódottak.

- Mit csinálhatunk? - kérdezték a szüleiket.
- Hová mehetünk?
Anya és apa megpróbálták terelgetni őket, segítettek nekik új lehetőségeket találni, hogy jól érezzék magukat.

- Szerencsések vagyunk - mondta anya, mert ilyen nagy kertünk van. Bújócskázhattok. Hintázhattok. Játékokat találhattok ki. Detektívest játszhattok az éléskamrában. Felfedezhetitek a titkos alagutat. Játszhattok betűrejtvényt. Legyetek hálásak, hogy vagytok egymásnak!

Hana és George hálás volt ezért, és tényleg együtt játszottak, de ez nem pótolhatta azokat a dolgokat, amiket már nem csinálhattak, és ahova már nem mehettek. Egy remek tavaszi napon, amikor sütött a nap, ők ketten a réten ücsörögtek, unalmukban a fűvel játszadoztak. Hana hirtelen zokogni kezdett.

-Nem igazság - mondta könnyeivel küszködve.

-Utálom ezt. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen.

Kitépett egy maréknyi füvet a földből, és a levegőbe hajította. Ránézett a testvérére. Tudta, hogy ő is szörnyen érzi magát.
- Várj itt! - mondta George. - Van egy ötletem.
Néhány percen belül visszajött egy papírtömbbel, egy tollal, egy üres üveggel és egy ásóval.
- Mit akarsz velük? - kérdezte Hana.

- Talán ha leírjuk mindazt, ami bánt minket - mondta George, segít, hogy jobban érezzük magunkat.

- Ez hülyeség - válaszolta Hana. - Nem fogja visszahozni a parkot vagy a játszóteret. Nem hozza vissza Mariát.
De George nem tágított. Végül is ő volt az idősebb, és Hanának nem akadt jobb ötlete. És az elkövetkező órákban a gyerekek lejegyezték minden keserűségüket a lapokra. George írt, Hana beszélt. Listákat készítettek arról, ami hiányzott nekik, listákat arról, amiért mérgesek voltak. Aztán listát írtak, hogy mi mindent csinálnak, mi mindenük lesz, és hova mennek majd, amikor ennek a sötét időszaknak vége szakad.

Amikor elkészültek a listákkal, George fogta a papírlapokat, cső alakúra összehajtogatta, a csövet belepréselte az üvegbe, és visszatette a dugót. Aztán elindultak a ház felé, és megálltak a dupla hinta előtt. Itt ásott Hana egy kicsi gödröt, hogy odarejthessék szomorúságuk és csalódottságuk egy részét. George a gödör aljára fektette az üveget, Hana betemette földdel. Amikor végeztek, mintha a világ is egy kicsit megenyhült és kivilágosodott volna - legalább arra a napra.
Aznap este Hana bepakolt a bőröndjébe. Nem volt sok minden, amit bele rakhatott volna: néhány eléggé elhordott ruhadarab, egyik kedvenc rajza Friedl rajzórájáról, egy könyv, amit Ellától kapott. Amikor elkészült, lefeküdt. Utolsó éjszakáját töltötte Theresienstadtban. A következő reggel a Kinderheim L410-ből sok lányt meneteltettek ki Hanával együtt a vasúti sínekhez. A náci őrök parancsokat ordítoztak, a kutyáik vicsorogtak és morogtak. Senki nem lépett ki a sorból.
- Szerinted hova megyünk? - suttogta Hana Ellának. Senki nem tudta. A lányok egyenként szálltak be a sötét vagonba, egészen addig, amíg már egy ujjnyi hely sem maradt. A levegő savanyú szaggal telt meg. És a kerekek forogni kezdtek. A vonat egy napon és egy éjszakán át pöfögött. Nem volt étel. Nem volt víz. Nem volt vécé. A lányoknak fogalmuk sem volt, hogy milyen hosszú lesz az út. A torkuk ki volt száradva, a csontjaik sajogtak, gyomruk begörcsölt az éhségtől. Megpróbálták vigasztalni egymást, ismerős, hazai dalokat énekeltek.

-Dőlj ide - mondta Ella lágyan, és figyelj, Hana!
Ő ha sír, voltaképp
oka van általában.
Pórul jár, hogyha lép,
mert százszor fáj a lába.
Éhesen gondra, búra
hajlamos lehetsz.
Nézz a jó százlábúra!
Biztos fölnevetsz.

A lányok egymás kezét fogták. Becsukták a szemüket, és megpróbálták elképzelni, hogy éppen máshol vannak. Mindegyik lány valami mást képzelt el. Amikor Hana becsukta a szemét, erős, mosolygós bátyját látta. Azután az éjszaka közepén, 1944. október 23-án a vonat kerekei hirtelen, csikorogva megálltak. A lányokat kiparancsolták a vagonból. Ez volt Auschwitz. Egy dühös őr megparancsolta nekik, hogy álljanak egyenesen a peronon, és maradjanak csöndben. Minden erejét megfeszítve, szorosan markolta egy óriási kutya pórázát, hogy az le ne csaphasson a rabokra. Az őr gyorsan végigmérte a csoportot. Megcsördítette az ostorát egy lány felé, akit mindig zavart, hogy nagyon magas.

- Te - ; mondta, oda jobbra! - Még egyszer csattintott egyet egy másik, idősebb lány felé.
- Te, ugyanoda! - Aztán odahívott egy csoport fiatal katonát, akik a peron szélén álldogáltak.
- Vigyétek őket, azonnal! - parancsolta, és rámutatott Hanára és a többiekre. A hatalmas fényszórók majdnem megvakították a lányokat.

- Hagyjátok a bőröndjeiteket a peronon! - vezényelték a katonák. Egy kovácsolt vaskapun át meneteltették Hanát és szobatársait mogorva kutyák és egyenruhás emberek éber tekintetének kereszttüzében. Hana erősen szorította Ella kezét. Hatalmas barakkok mellett haladtak el, látták a foglyok csontvázszerű arcát és csíkos egyenruhájukat, amint kikukucskáltak az ajtón. Az őrök megparancsolták nekik, hogy menjenek be egy nagy épületbe. Az ajtó félelmetes csattanással vágódott be mögöttük.

(Részlet: Karen Levine: Hana bőröndje, Könyvmolyképző, 2003, fordította Miháczi Márton, Zanati Zsófia)


Elolvastam nagyon gyorsan. Mindössze 75 oldal. Bekucorogtam a család mellé a kanapéra, ők az audiovizuális élvezeteket élvezték, én pedig a lelkemet melengettem az olvasás élményével. A tartalom nem melenget, hanem elszomorít. Vonzanak a zsidó holokauszttal kapcsolatos könyvek. Egyszerűen képes vagyok újra meg újra átélni a történteket, és nem akarom elhinni azokat a borzalmakat, amikről olvasok. És mindig sírok.

Egy névtelen japán adományozó önerőből hozta létre ezt az alapítványt, ezt a központot, hogy a japán fiatalok minél többet tudjanak meg a világtörténelem ezen fejezetéről.
A Hana bőröndje igaz történet. Nagyon egyszerűen megírt rövidke könyv egy kislányról, akinek a bőröndje a Tokiói Holokaust Oktatási Központba került Auschwitzból. A gyerekek kíváncsiak lettek, ki ez a kislány? Hogy élt? Hol élt? Milyen volt? Hogyan került oda?
A központ vezetője pedig nyomozni kezdett. Így ismerték meg a gyerekek a valóságot.
A fejezetek az akkori Csehszlovákiába vagy tokiói központba vezetnek, a legvégén, a nyomozás végén kerülünk Kanadába.
Egyszerű, könnyen érthető mondatokkal, nyelvtani szerkezetekkel érdeklődő gyermekeknek is ajánlom, amikor kezdenek érdeklődni a történelem iránt.

"Valójában ez egy nagyon átlagosnak tűnő bőrönd. A sarkain kicsit rongyos, de azért jó állapotban van.
Barna. Nagy. Elég sok mindent lehet bele pakolni-ruhákat egy hosszú kirándulásra, talán. Könyveket, játékokat, kincseket, apróságokat. De most nincs benne semmi.
......... valamiféle írás van a bőröndön. Fehér festékkel, a bal felső sarokban egy lány neve található: Hanna Brady. Egy születési idő: 1931.május 16. És még egy szó: Waisenkind. Ez németül azt jelenti: árva."
Szerkesztette: Jtoti - 2012.11.26. 14:38
 
Ugrás a fórumra: